Apáink halálára
merthogy egyszer meg fognak halni, az bizonyos
„Apám”. Édesanyánk után sokszor az apánk a hozzánk második legközelebb álló ember. Jó esetben karonülőként valóban a karján hordoz minket, beszélni tanít (apanyelv is létezik, nem csak anyanyelv), és van, amikor
„mint gyermeket, magasba emel (…), hogy végül is elérjem a csillagokat, s ha kell, ott maradjak”.
Apám. Nem kevesebb, mint 23 alkalommal kezdődik vers ezzel a szóval Fellinger Károly Köti a sötétséget című, legújabb kötetében. Ez némileg több, mint az írások egynegyede.
Visszaemlékezések ezek, visszaemlékezések a költő édesapjával töltött utolsó időszakára, a nagybeteg szülőre, akit a fiú és az anya ápol.
Mint emlék, mint motívum köti össze a szövegeket: az apa az a vezérfonal, aki központi tematikaként leginkább meghatározza a kötetet, elvesztése megmásíthatatlanul ott lapul a szövegek nagyobbik részében.
Édesapám. Köthetnénk ide Esterházy-t, aki egész könyvet kezdett meg ezzel a szóval, és aki egész könyvet körített a kifejezés köré, de a formai különbségeken túl a felépítés és az alap is egészen más: Fellinger kötetében az apa egységes alak, a költő édesapjának közvetlen hangú megjelenítése a szövegekben. A versek olvasása közben szinte látjuk az apa erőtlen mozgását, ahogy elesik egy rossz támaszkodás vagy megcsúszás következtében, és eleven az a kép is, miszerint:
„Apám, a türelmetlen rózsabokor, tüskéi a belőle lógó csövek…”,
végül pedig a „szürke szekrény” otthon, ami „féltékenyen hazavárja” a megözvegyült hitvest, sokkal jobban kifejezi a színes ruhát (egyéniséget) levetett személyt, mint pl. egy keresztfa. Olyan hús-vér alak ez az apa, akivel (mint ahogy a szövegekből megtudjuk) meccset néz az ember, horgászni megy – klisés apa-fiú tevékenységek, amiknek a versekben (is) megvan a maguk hétköznapi romantikája.
Anyám. Ahol ott van az apa, ott van az anya is, ahol ott van az egyik, ott van a másik is. Így van ez a kötetben is, az apa mellett fel-felbukkan az édesanya, aki
„kihordta két testvéremet csillagmély szíve alatt”,
s aki naponta kimegy a sírhoz. A katolikus dogmával ellenben, ahol a halál nem választja el a hitveseket, itt a két ember elszakadt egymástól: az apa
„leoltotta a villanyt, ezzel a kísérteties mozdulattal kisétált a falakkal körülvett életünkből”,
sőt, teregetéskor a halott ruhái alatt
„baljós jelként, elszakad a kötél, mintha kettejük közös filmje szakadna el”.
Nem tehet más az anya, minthogy sír, ott mellette pedig a felnőtt-fiú van, aki elmegy vele a temetőbe, és vigasztal.
Isten. Haza. Isten egy kétesélyes létező, megjelenésében megfakult valaki, akire
„…ráterítem…a már-már kinőtt, vén kabátot”,
mert meztelenül járkál, vagy „hátat fordít”, ha pedig mégis találkozunk vele, „kesztyűben fog kezet”. Pedig ez nem mindig volt így, a visszaemlékezések során egy, a keresztény tanítást messzemenően magába fogadó gyereket vetít elénk a költő:
„hogy negyedikesként, amikor arra tanítanak, hogy az ember a majomtól származik, tiltakozásul elhagyom a tantermet”.
Nagy út lehetett a kétely nélküli elfogadástól a reszkető öregemberre kabátot ráadó férfiig eljutni, de egyben itt is van a térkép, ami az utat mutatja: az elfogadó gyerekből kétkedő felnőtt lett, aki saját magára támaszkodik, és egyben támaszt nyújt a haldoklónak, a gyászolónak, vagy éppen egy elképzelt öregembernek.
Ez a felnőtt emlékezik a magyar-(cseh)szlovák viszonyra is, ami csak néha-néha villan fel, mintegy halványan látható keretet adva a kötet világának.
A kisebbségi lét csak áttételesen jelenik meg, de említés szintjén még a Felvidék 1938-as rövid életű visszacsatolása is szóba kerül,
azt mutatva, hogy a szlovák, vagy magyar nyelvű iskolába való beiratkozás nem csak a költő egyéni gyerekkori problémája volt, hanem egy egész generációé.
Az az élet, ami a verseken átszüremlik, teljesen hétköznapi, mentes mindenfajta pátosztól, érzelgős ömlengéstől. Halottunk van, akihez naponta kimegyünk, gondozzuk a sírt, közben éljük az életünket.
Komoly líra ez, habár nem sötét és nem is nyomasztó, inkább egyszerű, de nem idilli.
Formailag a kortárs kötetlen szabadversében ír (mindössze két haiku erejéig töri meg a formanélküliséget), de nem bőbeszédű, ezek az alkotások bepillantások az alkotó perspektívájában látott magánéletbe, és mint ilyenek, rövid, tömör írások.
Visszaemlékezés. Talán ez a kötet kulcsszava. És ez adhat arra is magyarázatot, hogy az irodalmi igényt csak halványan visszatükröző alkotások és a letisztult, lélekemelő sorok hogyan férnek meg egymás mellett egy kötetben. Merthogy
terápiás írásokról beszélünk, a visszaemlékezésnek traumát feldolgozó funkciója van, a gyász közben pedig változó irodalmi minőségű anyag született.
Egy rövidebb, velősebb kötetben ez a probléma kiküszöbölhető lett volna. A gyengébb szövegeket kiszórva is maradt volna elég anyag. Úgy látom, hogy a szerző is megszívlelhetné azt a nagyon egyszerű közmondást, amit egyébként (véleményem szerint) sokan mások is: a kevesebb néha több.
Fellinger Károly: Köti a sötétséget. MEDIA NOVA M, 2017. 112 oldal. 1710 Ft
