Ahol a méhek zümmögése és a kasmíri saivizmus mantrája összeér

Blénesi Éva

MĀTŖKĀCAKRA:

egy terrénum, ahol a méhek zümmögése és a kasmíri saivizmus mantrája összeér

Kasmíri saivizmus. Legfőbb titkok

Swami Lakshman Joo könyve. Sursum kiadó. 2020.

Jelen írás egy gazdag és sokrétű kultúra világába próbál betekintést nyújtani Swami Lakshman Joo Kasmíri saivizmus. Legfőbb titkok[1] című könyvére támaszkodva, úgy, hogy közben annak mintegy XIX fejezete közül a III., vagyis az abc-rend elméletével foglalkozó fejezetét járom alaposabban körül. A kiadvány fontos adalékaként értékelhető, hogy a könyv alapját képező előadások angol nyelvű hangfelvételeinek elérhetősége fel van tüntetve és szabadon elérhető az alábbi linken: www.universalshaivafellowship.org. A kivételes műgonddal megtervezett kötet borítóképe a Mālinīdivijayotttaratantra IX. 6-31. szakaszában leírt triśūlābjamandala felhasználásával készült.

Swami Lakshman Joo, a huszadik század egyik nagy filozófusának könyve, amely a kasmíri saivizmus tantrikus tanításainak a módszeres kifejtését tartalmazza, sokáig ismeretlen volt, de Répási Zsolt és Laki Zoltán fordításának köszönhetően mára már hozzáférhetővé vált a magyar olvasó számára is. A könyv virtuális bemutatójára 2021. februárjában került sor India Magyarországi Nagykövetsége keretében működő Amrita Ser Gil Kulturális Központban.

Szanszkrit nyelven a MĀTŖKĀCAKRA maga az abc-rend elemélete, amely azt tanítja számunkra, hogy a világegyetemet Isten, az Úr Śíva teremtette, saját természetével egyként, nem pedig attól különbözőként. E teremtő aktust tekinthetjük öntükrözésnek is, hiszen a világot önmagában teremtette, mint önnön fenséges akaratának tükörképét, így a világmindenség létrejötte ennek a tükröződésnek az eredménye. A saivizmusban Isten fenséges akaratát icchā-śaktinak nevezik, ahol az akaratot az icchā, míg az erőt a śakti szavak hivatottak jelölni. Ezen az erőn keresztül tárul fel a világmindenség tükörképe az Ő saját természetében. De ez a tükröződés korántsem hasonlatos a közönséges tükör által tapasztalható jelenséghez, ahol a tükör maga a visszaverő felület, és a tükrözött dolog rajta kívül van. Az a visszatükröződés, amely az Úr Śiva saját természetében valósul meg egy tükörkehely tükröződéséhez hasonlatos, amelynek során az Úr Śiva egy kehely formáját veszi fel, és egy második kelyhet helyez saját természetével szembe. Tulajdonképpen e második kehelyben, amely elválaszthatatlan Tőle, jelenik meg az univerzum tükörképe.

A kasmíri saivizmusban a megnyilvánult világegyetemet háromrétűnek tekintik, mivel az három adhvanból, azaz útból áll. Ezek a durva (fizikai) sthüla, a szubtilis sükşma, míg a legszubtilisabb a para. A durva utat bhuvanādhvannak bhuvana-adhvannak, a szubtilisat tatvādhvannak tatva-adhvannak, a legszubtilisabbat pedig kalādhvannak kala-adhvannak nevezik.

Az adhvan szó jelentése „út”, amely kétféle módon interpretálható, ahol az egyik az az út, amin járunk, a másik pedig amitől el kell szakadnunk, amit el kell hagynunk. Tehát vagy követnünk kell vagy pedig el kell távolodnunk tőle. Azonban egyedül a mester kegyelme által válunk képessé elszakadni az ilyen úttól. Az elszakadás pillanatában pedig elérjük a Paramaśiva állapotát.

Kétségtelenül Isten nem valósítható meg ezen az úton, mert akár évszázadokon át járva sem érünk a végére. Ezért el kell hagynunk, el kell szakadnunk tőle. Ha ezt sikerül megvalósítanunk, akkor azt szintén adhvannak, azaz útnak nevezik. Mindez azonban csakis a mester kegyelme által vihető véghez, aki a Paramaśiva megtestesülése.

A kasmiri saivizmus szerint a durva út, vagyis a bhuvanādhvan az „összes világ útja” tulajdonképpen száztizennyolc utat jelent, ahol egy világon nem egy bolygót értünk, hanem egy egész kozmoszt, amely magában foglalja a napokat, holdakat, csillagokat és bolygókat. A samādhit megvalósított yoginok teljesen tudatában vannak annak, hogy száztizennyolc, a miénkhez hasonló kozmosz létezik. Ezen világok összességét nevezik bhuvanādhvannak.

A harminchat princípium tattvā teljes rendszerét tattvādhvannak nevezik, vagyis az „összes elem kibontakozásának”, a tattvák útjának, ami nem más mint a szubtilis út.

Az az út adhvan, amely viszont még a tattvādhvannál is finomabb, az a legszubtilisabb és kalādvanként ismeretes. Őt alkotja a kalā, amely határt, vagy behatároltságot jelent, és határokat képez a harminchat princípium rendszerében, a földtől egészen a Śiváig terjedően. Az első és legkülsődlegesebb kalāt nivŗittnek nevezik, amely az első tattvāt, a pŗtvī-tattvāt, azaz a föld princípiumát öleli fel.

A következő a kalā, vagy behatároltság a pratişţhā-kalā. Ez huszonhárom tattvát foglal magába, a jala-tattvától, azaz a víz princípiumától a prakŗti-tattváig, a természet princípiumáig. Ezt követi a vidyā-kalā, amely hét tattvára terjed ki a puruşától a māyāig, azaz a szubjektivitáshoz kapcsolódó „én”-től az individualitás illúziójáig. A következő kalāt şāntānak hívják, és négy princípiumot tartalmaz a śuddhavdyā-tattvától a śakti-tattváig, a harmincotödik princípiumig. Az ötödik, és egyben az utolsó behatároltság a śāntātītā-kalā, amelyhez pusztán a Śiva-tattva tartozik.

E háromrétű utat vācyādhvannak (vācya-adhvannak) nevezik, ahol a vācya szó azt jelenti, hogy „megfigyelt, elbeszélt, elmondott”, így a vācyādhvan annak az útja, amit megfigyelnek, látnak, megismernek, amelyet azért hívnak vācyādhvannak, mert a látás , az észlelés tárgya, teremtett, tapasztalt. Ez tulajdonképpen a teremtés tárgyi oldalának a kibontakozása. Egy másik aspektusból közelítve kérdéshez, azaz a megfigyelő, a teremtő felől, vagyis ami a vācyādhvant, a világegyetem háromrétű útját létrehozza, vācakādhvannak vācaka-adhannak) nevezik. A vācaka „megfigyelőt, látót, teremtőt” jelent. A vācakādhvan tehát a megfigyelő, a látó, a teremtő ciklusa, a teremtés tulajdonképpeni alanyi oldalának a kibontakozása, amelyet a vācyādhvanhoz hasonlóan három út alkot: a durva sthüla, a szubtilis sükşma és a legszubtilisabb a para.

A durva sthüla vācakādhvant padādhvannak pada-adhvannak hívják és mondatokból pada tevődik össze, amelyekről azt tartják, hogy a megnyilvánulás durva szintjéhez tartoznak. A szubtilis sükşma) vācakādhvant mantrādhvannak mantra-adhvannak nevezik, és szavakból mantra áll, mivel a szavak szubtilisebb szintet képviselnek , mint a mondatok. Még a mantrādhvannál, a szavak világánál is szubtilisebb szintet képvisel a betűk varņa útja, a varņadhvan varņa-adhvan.

E három objektív és három szubjektív út kombinációjából létrejött utat hívjuk şadadhvannak, hatrétű útnak, amely tulajdonképpen az egész világegyetem leírását tartalmazza beleértve annak alanyi és tárgyi arculatát egyaránt.

Az így felvázolt világegyetem a harminchat princípiumból, azaz harminchat tattvából áll. Ez a harminchat tattva a legfontosabb a saivizmusba lépéshez. A tattvákkal nem csökkenő, hanem emelkedő sorrendben ismerkedhetünk meg, mivel a cél az, hogy felemelkedjünk a Paramaşiváig (a legfelső Śiváig). Az alászállás szempontjából a Śiva-tattva az első, utána következik a śakti-tattva, majd a sadāśiva-tattva, az īśvara tattva és így tovább. Azonban a világmindenség tükröződése nem ebben az alászálló sorrendben megy végbe, hanem fordított módon: a pŗtvī-tattvától, a föld princípiumától a śakti-tattváig, vagyis a legalacsonyabb princípiumtól a legmagasabbig, nem pedig fordítva, hasonlatosan a mindennapi élethez, amelynek során, ha egy homorú tükörben meglátjuk magunkat, akkor a fejünk alul lesz, a testünk pedig felül. Ugyanígy, jóllehet az egész univerzum a śakti-tattvával kezdődik, úgy tapasztaljuk, mintha pŗtvī-tattva lenne az első. A legalacsonyabb princípium, a föld (pŗtvī) jelenik meg először, utána a vízé jala, majd a tűzé (tejas), és a levegőé vāyu míg legvégül az éteré ākāśa.

Az Úr Śiva, aki a világmindenséget tükrözi öt erőt tartalmaz, amelyek a következők: citi-śakti, a tudatosság ereje; ānanda-śakti, az üdvösség ereje; iccha-śakti, az akarat ereje; jnana-śakti, a megismerés ereje; kriya-śakti a cselekvés ereje.

Ezt az öt erőt jeleníti meg a szanszkrit abc tizenhat magánhangzója. amelyek a Siva-tattvát alkotják.

Az első betű a szanszkrit abc-ben az a, amely a cit-saktit reprezentálja, és az Úr Siva tudatosságának erejét. A második betű az a, ami az ānanda-saktit, az Úr Siva üdvösségének az erejét jelképezi. A cit-sakti és az ānanda-sakti teljességgel elválaszthatatlanok, vagyis ahol tudatosság cit van, ott üdvösség ānanda van és fordítva. Ezen a szinten az univerzum még nem ölt formát, kizárólag az ānanda-śaktiban lakozik.

E kettő utánaz icchi śakti, az akarat ereje következik , amit a harmadik és a negyedik betű, az i és az ī jelenít meg. Lényegbevágó megérteni, hogy az icchi-śakti nem vágy, hanem akarat és hibás feltevés, ha a vágy erejének gondoljuk, ugyanis ez az akarat hatalma. Két formája létezik: zavartalan és felkavart. Zavartalan formájában, melyt az i betű szimbolizál, békésen nyugszik saját természetében. Ezután az icchi-śakti felkavart formája nyilvánul meg, amit az abc következő betűje, az ī képvisel. Ez a felkavart akarat állapota. Az Úr Śiva akarata nyugtalan, de nem akképpen, hogy elválna önnön saját természetétől. Továbbra is a tudatosságban cit és üdvösségben ānanda nyugszik.

Viszont, ezen a ponton tudatosul az Úr Śivában, hogy ha tovább halad (a teremtésben) elveszítheti saját természetét. E reveláció a jnāňa-śaktiban jelenik meg, az Úr Śiva megismerésének erejében, amit a következő két betű, az u és az ū reprezentál. E kettő közül az első betűt unmeşának nevezik, ahol az unmeşa azt fejezi ki, hogy a világmindenség létezése még kezdetben van, és tulajdonképpen megjelenés előtt áll. Még nem kezdődött el, még nem teremtetett meg, de kibomlásra vár. Amikor az Úr Śiva hozzálát a világ megteremtéséhez, nyitottá válik a reflektív értésre, és e megértést nevezik ūnātának, azaz ’csökkenésnek’, amelyet az ū betű szimbolizál. Egy olyan állapotról van szó, amelyben az Úr Śiv a megérzi, hogy ha tovább folytatja a világmindenség teremtését, akkor lecsökkentheti a saját cit-śhaktiját és ānanda-śaktiját, amely megérzés megállásra készteti és meggátolja a kibontakozásban. Éppen ezért leválasztja magáról az univerzumot, és megmarad a saját cit-śhaktija és ānanda-śaktija, vagyis az önnön tudatosságában és üdvösségében. Ezt a szintet a következő négy betű szimbolizálja: ŗ,r és l,Ì, ahol ez a négy betű jeleníti meg azt az állapotot, amelyben a legfelső tudatosságggal és üdvösséggel telve önmagában lakozik, és nem hagyja el azt. Ennek következtében az univerzumnak nincs lehetősége megnyilvánulni, így e négy betű marta-bījának, azaz halhatatlan magnak nevezik, amelynek jelentése nem más, mint ’saját üdvösségében (ānanda) maradó.’ Az ŗ,r és l,Ì betűk nem hoznak létre semmit, az Úr Śiva állapotát pedig, amit jelképeznek Anāśritaśvaként ismerjük. Az értést, amely szerint, „ha megteremtem az univerzumot, elveszíthetem a saját természetemet” ūnatānak nevezik, és az Úr Śiva jnāňa-śaktijának felkavart állapotából keletkezik. Az első két erő, a cit-śhaktiját és ānanda-śakti nem vesz tudomást erről. Mivel az Úr Śivában fel sem merül az önelveszítés veszélye, és számára a megnyilvánulás és a visszahúzódás ugyanaz, ezért a két erő, a cit-śhaktiját és ānanda-śakti újrakezdi az univerzum teremtését. Ezáltal a cit-śhaktiját és ānanda-śakti, vagyis a tudatosság és z üdvösség, amelyeket az a és ā betűk szimbolizálnak kapcsolatba lépnek az akarat erejével icchi-śakti), amit az i és az ī betűk szimbolizálnak és létrehozzák az e betűt. Ezzel egyidejűleg az evel kapcsolatba lépve létrehozzák az ai betűt. Amikor viszont a tudatosság és az üdvösség ereje a jnāňa-śaktival, a megismerés erejével kerül kapcsolatba, melyet az u és az ū fejez ki, akkor megteremtődik az o betűt. Ezzel párhuzamosan az o-val kapcsolatba lépve megteremtik az au betűt. Tehát az a vagy az ā az ihez vagy īhez kapcsolódva létrehozza az et, az ehez kapcsolódva pedig az ait. Ez a négy betű, az e, az ai, az o, és az au, melyek az ānanda-śaktinak (a tudatosság és az üdvösség erejének) az icchi-śaktival és az jnāňa-śaktival (az akarat és a megismerés erejével) való kapcsolódásból jöttek létre és a kriya-śaktinak, vagyis az Úr Śiva cselekvő erejének négy szintjét képviselik. A kriya-śaktinak a következő szintjén, amit az ai testesít meg, a cselekvés ereje élénkké sphuţa válik , az o betű által jelzett harmadik szinten a cselekvés még élénkebbé sphuţatara) válik, míg a kriya-śaktinak a negyedik és végső szintjén, amit az au betű szimbolizál, a legélénkebbé sphuţatama.

Az öt karmendryát, amelyek megfelelnek az öt mássalhangzónak a ņatol a ţaig ņa, dha, da, ţha, ţa az ŗ és az r betűket hozza létre, vagyis az Anāśritaśiva, az öt erővel összekapcsolódva. Az öt karmendrya a tükröződése a következőképpen történik: a tükröződés, amiben az Úr Śiva cit-śhaktija dominál, a vāc, a beszéd szerve – ez a na betű. Az ānanda-śakti tükröződése a pāni, a (manuális cselekvés szerve – a dha betű. Az icchi-śaktié a pāda, a helyváltoztatás szerve, a da betű. A jnāňa-śaktié , a pāyu, a kiválsztás szerve – a ţha betű. A kriya-śakti az upastha, a szexuális aktivitás szerve – a ţa betű .

Az öt jnāňadriya a következőképpen történik: a tükröződés, amiben az Úr Śiva cit-śhaktija az uralkodó, a śrotra, a hallás érzékszerve a na betű. Az ānanda-śakti tükröződése a tvac, a tapintás érzékszerve – a dha betű. Az icchi-śakti a cakşus, a látás érzékszerve – a da betű. A jnāňa-śaktié a rasanā, az ízlelés érzékszerve – a tha betű. A kriya-śakti pedig a grana, vagyis a szaglás érzékszerve – a ta betű.

A jnāňa-śakti, vagyus az u és az u betű az öt erővel összevegyülve létrehozza a manas, ahamkarā, buddhi, prakrti és puruşa princípiumokat, amelyek megfelelnek az öt mássalhangzónak matól paig ma, bha, ba, pha, pa. A tükröződés, amiben az Úr Śiva cit-śhaktija az uralkodó, a puruşa, a lehatárolt „én” – ez a ma betű. Az ānanda-śakti tükröződése, a prakrti, a természet – a bha betű. Az icchi-śaktié a buddhi, az intellektus – a ba betű. A jnāňa-śaktié az ahamkāra, az (objektivitással összekapcsolódott) „én” – a pha betű, míg a kriya-śaktié a manas, az elme – a pa betű.

A puruşa hat belső állapotát – maya, kala, vidya, rage, kala és niyati – négyre szükítjük, oly módon, hogy közben a niyatit a ragával, a kālaát pedig a kalāval kapcsoljuk össze. Az így létrejött korlátozottság megegyezik a következő négy félhangzóval: ya, ra, la, va. A kāla és a kalā, vagyis az időbeli korlátozottság és a korlátolt aktivitás megfelel a ya betűnek.

Nem állíthatjuk, hogy e korlátozottságot az Úr Śiva erői hozták létre, hiszen a puruşa belső állapotát jelentik, , ezért anthasthának (’belül fennállónak’) nevezik őket, mivel a puruşában, az saját beszűkült „énjében” lakoznak, és ennek belső korlátozottságát jelentik.

A soron következő négy princípiumot śuddhavidya, īśvara, sadāśiva, és śakti ugyancsak nem az Úr Śiva erői által jöttek létre, hanem ezekben árad szét az Ő természetének izzó heve. A śuddhavidya, ami az aham, aham, idam, idam („én én [vagyok] ez ez”) állapota, a şa betűnek; īśvara, az idam aham („ez én [vagyok]” állapota; a sadāśiva az aham idam („ez én [vagyok]”) állapota, a sa betűnek; a śakti az aham („én”) állapota, a ha betűnek. Ezért hívják a nyelvtanban e négy betűt usmannak, amely azt jelenti, hogy „saját természetének heve”. Ezek a határtalan Lét állapotának a kiterjesztései, és mint ilyenek, kapcsolódnak a puruşa határtalan állapotához, amely szintén a kiterjesztése.

A mātrkācakra célja, hogy az első és az utolsó betű révén Śiva vagy a śakti módjára nyilvánuljunk meg. A Śivaként történő megnyilvánuláshoz vegyük az abc első betűjét az at, amely az Úr Śiva lépését jeleníti meg az aktivitás területén, majd adjuk hozzá ehhez az Úr Śiva utolsó állapotát, a ha betűt, ami a nyugalom tere és egyben a mātrkācakra utolsó betűje. Ez szintén összhangban van a Pānini pratyāhārára (’tudatosan összevont jelölésre’) vonatkozó elvével. Ha az első és az utolsó betűt összeillesztjük, az fogjuk észlelni, hogy az összes betű megvan bennük, ugyanis e két betű magában foglalja a tetűk teljes univerzumát. Ezt követően a szanszkrit nyelvtan szabályai szerint a végéhez kell csatolnunk az m betűt, így ezáltal létrejön az Úr Śiva mantrája, az aham, amely az univerzális „én” mantrája, ahol az m betűnek különös jelentősége van, ugyanis megmutatja, hogy a teljes pratyāhārára, ami e betűkben foglaltatik – az atól a háig – és ami létrehozza a száztizennyolc világot, a harminchat princípiumot és az öt határt (kalā), valójában nem alkotott meg semmit, csak egyetlen pont az egész. Ebben rejlik a jelentősége az m betűnek, ami az anusvāra.

A śaktiként való megnyilvánulás az erő útja, ahol a śakti-pratyāhārára és a śiva-pratyāhārára közötti különbség abban mutatkozik meg, hogy a śakti-pratyāhārárában két śakti ötvöződik, amelyek létrehozzák a saját világukat. Tulajdonképpen a śakti maga a teremtett lét, a Śiva pedig a teremtő. Itt a śakti függetlenedni akar Śivától. Azonban ahhoz, hogy ezt megtehesse, előbb saját világot kell teremtenie. E jelenség hasonlatos ahhoz, ami a méhekkel történik. Amikor a méhkirálynő abbahagyja a tojások lerakását, a dolgozó méhek, anélkül, hogy a hímek megtermékenyítenék őket – elkezdik lerakni a saját petéiket. Ez a śaktik násza, ahol Śiva háttérbe szorul, és a śaktik egymással összekapcsolódva megalkotják a saját világukat, ami önmaguk kiterjesztése. Ebben a teremtési aktusban az első mássalhangzó, a ka betű – mely a śaktik első betűje is egyben – egyesül a śaktik utolsó betűjével, az utolsó mássalhangzóval vagyis a sa betűvel, amelynek eredményeképpen létrejön a śaktik mantrája, a kśa.

A mātŗkācakra univerzumában háromféle visarga, azaz kiáradás létezik. : a śāmbhava, a śākta-visarga és a az ānava-visarga.

Az első visarga az ānanda-sakti állapotban valósul meg, és az ā betű szimbolizálja. Ezt śambhava-visargának hívják. A visarga e formájáról azt mondják, hogy cyttapralaya, amely olyan állapotra utal, amelynek során az elme nyugodt, egyáltalán nem aktív, és csak gondolatmentesség van jelen benne. Ez a gondolatnélküli kiáradás. A śāmbhava-visarga Śivához kapcsolódik, és para, azaz ’legfelső’ visargaként is szokták számon tartani.

A második a śākta-visarga, más néven pārāparā ( para-aparā), a ’legfelső az alsóbbal együtt’ avagy a középső visarga . A visargának e módját cittasambodhának nevezik, ami a folyamatosan fenntartott egyhegyű éberség állapotát jelenti.

A harmadik és egyben az utolsó, az ānava-visarga, amelyet apara, vagyis ’alsó vagy alacsonyabb rendű’ visargának is neveznek. Ez az indiviudum nara sajátja, és a szanszkrit abc utolsó betűje a ha szimbolozálja. A visarga e módját cittaviśrāntinak hívják. A cittaviśrānti kifejezés azt az állapotot írja le, ahol az elme koncentrációban nyugszik, s ezt a koncentrációt tartósan meg tudja örízni. Az elme ezen koncentrációjában elkezdett meditációs mantra, amelyet a kashmiri saivizmus abcéjének bizonyos betűi segítségével elindítunk, hozzásegíthet bennünket a transzcendens tartalmak birodalmához való közeljutáshoz.

Mantrának hívjuk azt a speciális erővel bíró szavak sorozatát, mely magában az Istenség Legfelsőbb Személyiségét képviseli. Mantra gyakorlatilag az isteni erő, hatalom hangként való megnyilvánulása, s mint ilyen elválaszthatatlan magától Istentől.
Egy mantrát vibrálni azt jelenti, hogy folyamatosan ismételgetjük hangosan, halkan vagy gondolatainkban. Az így keltett fizikai, gondolati, lelki tartalom együtt az, mely a kívánt hatást eléri. Van egy fontos eleme a mantrának, mégpedig a csend, mely a zengetést követi. Ez a csend képviseli a transzcendenst, melynek megértése és saját helyzetének felismerése az OM mantrát zengető egyén célja.

Az OM, nem csak egy egyszerű hang, vibráció, hanem a Fennvaló mindent átható, mindenütt jelenlevő, és mindent fenntartó energiája. Az OM minden hang és szentírás foglalata, a legvégső szent tudás összegzése.

A mantrák közül az egyik legismertebb a tibeti OM MANI PADME HUM.

(Az Om szótag a teremtés jelképe. A szó maga szanszkrit eredetű és Aumnak írták. Az első betű jelenti Brahmat a teremtőt, a második Vishnut a fenntartót, a harmadik Shivát, a pusztítót. Titkos jelentése azonban más. az A betű jelenti az isteni Ént, a halhatatlan lelket; az U jelenti az emberi Ént, a mulandó testet; az M jelenti a két Én kapcsolatát, ezt az életet. Az A az örök világ, az U ez a Föld, az M az idő, ami a kettőt összeköti. A szent szótag egy lehelettel kimondja a lét legnagyobb misztériumát: itt élek a földön, sorshoz és időhöz kötve, de igazi lényem az örök halhatatlan lélek.
Mani padme annyit jelent, mint lótusz ékszer. Ez a lótusz ékszer az emberi lélek. A lótuszvirág a világtér; benne a gyémánt az Én. A beavatottak szerint a lótusz az öröklét jelképe, a ragyogó ékszer pedig az üdvözült ember.
Hum először annyit jelent, hogy: úgy legyen. De tulajdonképpen tevékeny szó, amely az Omot még egyszer és erőteljesen hangsúlyozza. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy harci kiáltás: hadüzenet az ostobaságnak, hitetlenségnek, haragnak, szenvedélynek és a gonosz sötétségnek. A tibeti írásban a Hum jele: kör, amelyből lángnyelv csap felfelé, alatta pedig a növekvő hold karéja. Ennek a jelnek magyarázata a következő:
„A hegyben végződő kör [a lángnyelv, amely a térbe felfelé száll] a világ középpontjában ülő Buddha, a Legmagasabb Lény megtestesítője.
A holdkaréj a megmozdíthatatlan és megrendíthetetlen jelképe, a tükörfényes bölcsesség.
A lángnyelv csúcsa a Drágakőből született, annak a bölcsességnek jelképe, amely minden élőlényt egyenlőnek tekint.
A H lehelete a határtalan és megfoghatatlan Fény jelképe, a megkülönböztetés bölcsessége.
A H elhaló lehelete a Mindenható Hatalom jelképe, a dolgokat bevégező bölcsesség.
A Hum jelképe a természet és Buddha öt rendjét fejezi ki.”
A szent hét szótagot rituális, hosszú ideig tanult lélegzési módszerrel ejtik ki. Minden szótagnak más kilégzési és belégzési szabálya van.
Az Om [A-um] színe fehér és az istenekre vonatkozik.
A Ma színe kék és a titánokra vonatkozik.
A Ni színe sárga és az emberekre vonatkozik.
A Pad színe zöld és az állatokra vonatkozik.
A Me színe piros és a démonokra vonatkozik.
A Hum színe fekete és a pokol lakóira vonatkozik.
A hét szótag azonban nemcsak a hét színnel, hanem a hangsor hét hangjával, a hét bolygóval, Brahma hét fiával, a hét rishivel, a hét bölccsel, a hét napjaival is kapcsolatban áll.
A szent szótagokat egymásután száznyolcszor szokták ismételni, mert a tibeti rózsafüzérnek száznyolc szeme van).[2]

A mantrázás közben megvalósuló zümmögő légzés a hosszan kitartott Aaaauuuummmmmmmm vagy Oooooooommmmmmmm ugyanúgy hozzásegít bennünket az energetikai rendszerünk kibontakoztatásához , és ezáltal egy magasabb szintű, lelki táplálékhoz való jutáshoz, mint a méheknek a táplálékszerzés közben hallatott zümmögése. A kasmíri saivizmus rendkívül összetett ábécéjenek a segítségével megvalósuló közlésrendszer használatánál nem kevésbé komplex és magas szintű készségekre utal a méhek hang- és tánc általi kifejezett kommunikációja. A méhek igen fejlett tánckommunikációjuk (riszáló potrohrázás és körtánc) révén tájékoztatják egymást az otthonkeresésről és a táplálékszerzésről.

Az álom és ébrenlét közötti különleges transzállapotról, a mantrák mantrájáról az Om mani padme humról, a méhekről kinek ne jutna eszébe Hamvas Béla Álom című írása a Babérligetből. Mindmáig Hamvas Béla és Weöres Sándor tettek a legtöbbet azért, hogy ablakot nyissanak a magyar olvasó számára a keleti filozófia tágas dimenzióihoz.

Az indiai Dzsajadéva, a szanszkrit nyelven író költészet utolsó nagy alakja a 12-13 században élt. Költészetét Wöeres Sándor tüneményesen fordított magyarra. E bravúros költői megoldások egyikének sora az Ének[3] című versből való:

Szekfűvirágleheletzugatagos illatú délköri szélben

Az alábbi szanszkrit nyelvű költészet darabjaiban az élővilággal kapcsolatos toposzok közül a méhekkel kapcsolatos versek kitüntetett szerephez jutnak.

A méh számos szanszkrit neve közül az egyik a madhupa, azaz nektár-kortyoló. A madhu többjelentésű szó… melléknévként édes, kellemes, vonzó, csábító, így főnévként jelenthet mézet, a virág nektárját, édességet, de édes részegítő italt, likőrt is. A madhupa így nem csupán kortyolja a nektárt, hanem meg is mámorosodik tőle, miképpen Krsna az örvendező fejőslánykák lótusz-ajkainak csókjaitól:

kadācit kālindī-taṭa-vipina-saṅgītaka-ravo
mudābhīrī-nārī-vadana-kamalāsvāda-madhupaḥ |
ramā-śambhu-brahmāmara-pati-gaṇeśārcita-pado
jagannāthaḥ svāmī nayana-patha-gāmī bhavatu me ||1||

(Dzsagannáth) olykor zenés mulatságot (rendez) a Jamuná parti ligetben,
s az örvendező pásztorlánykák lótusz orcájának mézét kortyolja, akár egy méhecske.
Az ő (lótusz) lábát imádja Laksmí, Siva, Brahmá, (a halhatatlanok ura) Indra és Ganésa.
Bárcsak mindig láthatnám az Úr Dzsagannáthot!

(Sankara: Dzsagannáthástaka)

S amilyen az úr, olyanok a hívei is: a bölcsek, mint megannyi méhecske döngicsélnek Krsna virágfüzére, máskor lótusz-keze, lótusz-lába, lótusz-szeme körül, s megrészegülnek annak nektárától:

(kṛṣṇa) deva bhavantaṁ vande |
man-mānasa-madhukaram arpaya
nija-pada-paṅkaja-makarande ||

Uram (Krsna), néked hódolok!
Kérlek vezesd elmém méhecskéjét
lótuszlábad nektárjához!

(Rúpa gószvámí: Krsna! Déva! Bhavantam vandé)

pārāśarya-vacaḥ sarojam amalaṁ gītārtha-gandhotkaṭaṁ
nānākhyānaka-keśaraṁ hari-kathā-sambodhanābodhitam |
loke sajjana-ṣaṭpadair aharahaḥ pepīyamānaṁ mudā
bhūyād bhārata-paṅkajaṁ kali-mala-pradhvaṁsi naḥ śreyase ||6||

Parásara fiának szavából született a makulátlan (lótusz), melynek csodás illata a Gítá mondandója,
rostjai a megszámlálhatatlan történet, melyek a Hariról szóló történetektől virágzanak.
E világ szentjei méhecskeként nap mint nap kortyolják, s megmámorosodnak nektárjától,
áldjon meg hát bennünket a Mahábhárata lótusza, Kali szennyének eltörlője!

(Sankara: Srí Gítá-dhjánam)

yadīya-rīti-rāga-raṅga-bhaṅga-digdha-mānaso
naro`pi yati tūrṇam eva nārya-bhāva-bhājanam |
tam ujjvalākta-cittam etu citta-matta-śatpado
bhajāmy-ahaṁ gadādharaṁ supaṇḍitaṁ guruṁ prabhum || 8 ||

Ha szerető ragaszkodásának egyetlen csöppje megérinti a szívet,
még a (világi) ember is könnyen méltóvá válhat a gópí-létre,
csak döngicséljenek gondolatai mámoros méhecske gyanánt Gadádhar szerelemmel ékesített szíve körül!
Gadádhart imádom hát, a tanult bölcset, a mestert, az Urat!

(Szvarúp Dámódar: Srí Gadádharástaka)

Ha a bölcsek a Krsna körül döngicsélő méhecskék, akkor zümmögésük a szakrális tudás továbbadásának szimbóluma:

pārāvatānyabhṛta-sārasa-cakravāka-
dātyūha-haṁsa-śuka-tittiri-barhiṇāṁ yaḥ |
kolāhalo viramate ‘cira-mātram uccair
bhṛṅgādhipe hari-kathām iva gāyamāne ||

A galambok, kakukkok, darvak, vadludak,
csátakák, hattyúk, fogolymadarak és flamingók hangzavara
nyomban elcsendesül, mikor magas hangján
a méhek királya a Hari-kathá éneklésébe kezd.

(Bhágavata-purána 3.15.18.)

A méhek zümmögése gyakran a szerelem hangulatának kifejezője. Dzsajadév versében minden kis apró részlet az ébredező szerelemre utal: a lágyan lengedező déli szellő, tavasz (aki a szerelemisten felesége), a szegfűszeg bimbózása, és a kakukkok éneke is:

lalita-lavaṅga-latā-pariśīlana-komala-malaya-samīre |
madhukara-nikara-karambita-kokila-kūjita-kuñja-kuṭīre ||
viharati harir iha sarasavasante
nṛtyati yuvati-janena samaṁ sakhi virahi-janasya durante ||1||

A Malaja-hegy felől lengedező szellő lágyan simogatja a szegfűszeg zsenge bimbóit.
Méhzümmögés vegyül a kakukkok dalába, a ligetbéli kis kunyhónál,
ahol Hari mulat. E csodás (szerelemillatú) tavaszon
ott táncol (ő) a fiatal lánykákkal, ó, barátném, az elhagyatott bánatára.

(Dzsajadév: Gíta Góvinda 1.3.1.)

Máskor a méhek felbukkanása egyszerűen csak ürügy arra, hogy a szerelmesek átöleljék egymást:

mauli-mālā-milan-matta-bhṛṅgī-latā
bhīta-bhīta-priyā-vibhramāliṅgitaḥ |
srasta-gopī-kucābhoga-saṁmelitaṁ
sañjagau veṇunā devakī-nandanaḥ ||5||

A füzére körül zümmögő mámoros méhektől megrettent kedvese sietve belékapaszkodott,
így a leány keble a mellkasához ért, mikor Dévakí fia a fuvoláján játszott.

(Bilvamangal: Rásza-krídástaka)

Talán a leggyakoribb költői kép szerint a nappali lótusz kelyhe éjszakára összezárul, és rabságba ejti a virágméz szívásába belefeledkezett, mohó méhet.

mṛdula-malaya-vātācanta-vīci-pracāre
sarasi nava-parāgaiḥ piñjaro’yaṁ klamena |
prati-kamala-madhūnāṁ pāna-matto dvirephaḥ
svapiti kamala-koś