1. A terem megtelik. Valuska László szervező és Gaborják Ádám beszélgetőtárs várakoznak a színpadon. A feszültség egyre növekedik.
2. Bevonul Centauri! Nagy taps.
3. Valuska László bejelenti, hogy nem készíthető fotó a rendezvényen (mélyen szemembe nézve, éppen amikor az első sorból készítek egy fényképet). A kijelentés feszültségét növeli az a tény, hogy két fotós fotózza szakadatlan az est első felében Cen’-t, ezekből az egyik elölről is. Centauri azonban kalapot visel, amely félig eltakarja arcát, álmodozó-gyermeki tekintetét, s így végül is
a kalap egyfajta maszkpótlékot képez a színpadon, amelynek dramatológai és szemiotikai szerepéről hosszasan lehetne értekezni.
4. Gaborják Ádám felvezető igen – nem kérdései, amelyekből kiderül, inkább Afrika, mint Dél-Amerika,
inkább Jack London, mint Salinger, na de inkább Melville, mint Jack London, mert így akkor mindketten kaptak egy igent, inkább az Üvöltés (Ginsberg), mint az Úton (Kerouac),
inkább a tenger, mint a folyó (hosszas gondolkodás után), inkább az erdő, mint a hegy, inkább a fotó, mint a festmény, de inkább a film, mint a fotó (mert a filmet kevésbé ismeri, és szereti az ismeretlent választani)…
5. Gaborják Ádámnak a szerzői habitust célzó kérdései, amelyekbe Centauri többszöri „felszólítása” nyomán (fogadást kötöttem, hogy lesz nézői kérdés; Észtországban (itt már szerepelt olvasók előtt Cen’) 5 perc után már csak a közönség kérdezett, és 6-tól fél 12-ig ostromolták kérdéseikkel a „hideg” északiak stb.), szóval amely kérdéseket fokozatosan átvette a közönség, ezzel is növelve a kultikus teret (kivételt képez Dunajcsik Mátyás kérdése, amely az írói életrajzok hasznosíthatóságának szerepére irányult). Ezekből a rajongói kérdésekből, amelyek a kultikus szerző személyére irányultak, megtudhattuk, hogy gyerekkorában Cen’-nek majdnem amputálták a lábát, apró mozzanatokat kaphattunk a fenomenális életrajzból és a szerzői imázsból, amelyet a prózaíró gondos munkával épített fel önmagának és olvasóinak. Épp Dunajcsik Mátyás kérdésére érkezett az a nagyon is jellemző válasz, hogy
Centaurit az érdekli (ha jól értelmeztem), hogy milyen életrajz, milyen élet (amely ekkor még kívül esik az írói léten) fordul át egy idő után jelentős irodalmi teljesítménybe.
6. Centauri megszavaztatja a nézősereget, hogy
a következő „túrája” során vajon vadon élő farkast vagy cápát simogasson-e inkább?
Emberbaráti szeretetből én az előbbire szavaztam, és gondolom, a cápától megrettenve, reménykedve további Centauri-kötetekben, közönségtársaim vélhetően szintén végiggondolták a farkas – cápa opciót, megrettenve ez utóbbitól (már csak a fogak számát tekintve is…).
7. Centauri levonul rajongóival a PIM udvarára dedikálni.
Konklúzió:
Az est a kultikus beszéd jegyeit viselte magán, a szövegekről sokkal kevésbé esett szó, mint a szerzői arc és létezés műalkotássá emelt fragmentumairól.
Gaborják Ádám kérdései annyira profik voltak, megtalálva a Centauri-kontextust, hogy sokáig azt hittem, előre megbeszélt kérdések hangzottak el az esten. A távolságtartás és izgalom fokozatosan csapott át orgazmusba akkor, amikor közönség és szerző a közönség kérdéseiben egymásra találtak, és a rendezőknek kellett megszakítaniuk a beszélgetést. Az orgazmus tehát az udvaron folytatódott. És ha a kalap szemiotikai szerepére már utaltam, akkor az est során a végig asztalon tartott Jack Daniel’s szemiotikai szempontból éppen erre, az orgazmus lehetőségére utalt, a közönség-szerző orgiasztikus egymásra találásának ígéretét tartotta életben az asztalon, másfél órán át, majd pedig a dedikálást követő közös italozás karneváli hangulatában. Mert karneválról volt szó, valóban: Centauri egyetlen est erejéig elkeveredett olvasóival, szerepet cserélt, arcot mutatott. Ki tudja, mikor lesz hasonló élményben részünk?
Kedves Cen’, ha ezt olvasod, hihetetlen, de így igaz, a Jack Daniel’s-t én álnévként használtam anno itt… 🙂
A mítosz érdekében most mondjunk le Centauri polgári nevének és polgári arcának leleplezésétől, ne közöljünk demisztifikáló fotókat és zavaró neveket, és főleg: az este után adjuk vissza a magyar irodalomnak Centaurit!
Na de holnap csak azért is leleplezem Rosmer Jánost! 🙂
