Félek. Félek, hogy hebehurgyán belekezdeni egy negyven éven átívelő kalandba nem lehet, nem szabad csak így, vagy csak úgy. Egyszerre kellene a párhuzamosokat megfogni, ahogy az idősíkokat szokták volt ábrázolni regényekben, filmekben, futtatni. Azt az áhítattal vegyes, borzongós átélést szeretném valahogy körbeírni, ami tizenhárom évesen foghatott el egy NSZK-s mozi óriási termében, ahová rokonaim elvittek. A filmet csak most, 2019. júliusában sikerült beazonosítanom, tudatosan.
A tudattalan síkon zajló folyamataim azonban azóta is, hangsúlyozom negyven éven keresztül megállás nélkül, zajlottak. Az elkötelezettségem a sárkányokkal birokra kelő hőssel, Fehérlófiával még nagyobb múltra tekint vissza, de azt gondolom, hogy vele könnyebb azonosulni, így ezt a szálat nem bontom ki. Amivel nehéz, az az a tény, hogy egyetlen mozifilm milyen elementáris hatást képes gyakorolni egy ember életére, és ezt a szálat ne is felejtsük majd el, mert ez vezetett, ha úgy tetszik, a megoldás előszobájába. Ez a film hatása az emberre, az életeket megváltoztató hatásokkal való szembenézés, találkozás.
Az egész gyerekkoromat kellene tehát, itt és most plasztikusan felvázolni. A hatvanas években, a Bakony alján, egy eldugott kis faluban éldegéltem, már-már népmesei hős karakterét is magamra ölthettem volna, ha nincs szovjet típusú, kommunista, kádárista diktatúra. De van, vagyis volt, és Fehérlófián túl egyetlen fontos csatorna terjedt az éterben, az pedig a Graz-ból származó ORF1 televízió sugárzása. A métely forrása tehát nem csak sváb őseimnek köszönhetően a nyugati rokonság létezése volt, hanem az az alattomos aknamunka, amelyet elmémben az ádáz imperialisták vittek végbe. Fekete-fehérben, általában németül, hangyás képernyő előtt gubbasztva töltöttem a szünidei matinék idejét, hetente egyszer jött újság, amiben benne voltak a televíziók műsorainak címei, és nekem ez volt bibliám. Ezt a tevékenységemet sem tudom feleleveníteni meghatottság nélkül, micsoda romantika volt az még, orosz gyártmányú feles bringával állni a zöld postaládákat tartó állványoknál, várni a postást és remegve készülni arra, hogy mielőbb átfuthassam a híreket, a következő héten várható filmekre vonatkozó címeket. Ez volt a mindennapi betevő, amihez hamarosan felbukkant a mi kis falunkban a mozi, két hetente egyszer. A postás mellett most már a plakátokat is tudtam várni, a gépész, aki hozta a filmtekercseket, hozott egy-egy plakátot is. Micsoda képek, micsoda hírek arról, hogy létezik odakint egy hihetetlenül gazdag, izgalmas és félelmetes világ. A filmek a falusi moziban persze cenzúrákon, meg minőségromlásokon keresztül jutottak el, amikor a tekercs lejárt, egy-két perc szünet jött, amíg cserélték a következőre, mindezt fekete-fehérben természetesen. Örültünk a korhatáros filmeknek nagyon, de többet nem értettem a dolgokból, mint ami izgalmat hoztak az erőszakos- vagy szexjelenetek. Talán ebből kicsit könnyebb most már elképzelni azt az élményt, amikor a nyugat-német moziban egy épp ott futó filmre bevittek a tesómat meg engem. Most, negyven év után megdöbbentem, hogy hány meg hány jelentre emlékeztem pontosan. Jó, az idősíkokat összekevertem, és voltak jelenetek, amik teljesen kiestek vagy a tudattalanomba szorultak. De ott igenis megvannak, mert mára nem kerülgethettem tovább a kérdést, hogy miért kell nekem folyton hősök útjával, meg sárkányokkal, meg filmekkel és filmesekkel, meg drámákkal, meg regényekkel, meg mesékkel, meg gyerekekkel foglalkoznom. Ezért! Mert az a bizonyos film nem akármi volt, hanem egy Terry Gilliam darab, egy a remekművei közül.
Vissza a jövőbe! Ja, ez nem a film címe, hanem a helyzet, ahogyan kezelem a kérdéseket. Hol tartok most? Még be sem mutatták nálunk, még a nemzetközi mozi-forgalmazás körüli gondok miatt lehet, hogy nem is fogják, de a huszonegyedik században ez nem számít. Amikor megjelent a hír, hogy Terry Gilliam legújabb filmje egy huszonéve dédelgetett álmának megvalósítása, a Don Quijote történet feldolgozása, akkor nagyon elkezdtem várni, mint annak idején a postásra. És igen, a torrent oldalakat böngészve végre megtaláltam. Letöltöttem, feliratot is hozzá, majd jöhet a projektor és megtörténik a varázslat. Ezt a varázslatot újra és újra képes vagyok átélni, mert a sejtjeimben ott van még bennem az a negyven évvel ezelőtti falusi, biciklis, rövid gatyás gyerek, aki él-hal a kalandokért, a sárkányokét, a hősökért. Ma pedig letorrentezem, a projektorral a szobám falára színesben, full-hd felbontásban kivetítem és sztereo hanggal élvezem azt, amit Gilliam (és a stábja) megalkotott (most elnézést kérek, a szerzői és szomszédos jogokkal való viszonyomról majd egy másik pillanatban írok).
A tulajdonképpeni történet még csak most kezdődne, ez a bevezető volt, hogy miért az áhítat.
Még valakit ide kell rángatnom, Joseph Campbell-t, aki írt egy könyvet még a XX. század derekán, amire nemes egyszerűséggel szokták mondani, hogy a producerek bibliája, a címe Az ezerarcú hős. J. Campbell a modern pszichológia eszköztárát és eredményeit ismerve nagy részletességgel összeszedte és leírta a civilizációnk mitológiai hagyományainak összefüggéseit. Mindezt azért, hogy lássuk, ugyanabból a tudattalan univerzumból dolgozunk, nem számít a földrajzi elhelyezkedés, a korszak, a világnézet. Az emberre vannak nagyon jellemző általános minőségek, irányok, célok, amelyeknek analízisét, rendszerezését pedig nem másnak köszönhetjük, mint Carl Gustav Jungnak. A zseniális filmesek valójában szintén ugyanebből a kollektív adatbázisból dolgoznak, mindegy, hogy George Lucas az illető vagy Terry Gilliam. Amikor ezt az 1977-es filmet néztem újra, rájöttem, hogy ugyanazt a történet meséli el, mint a 2018-as, Az ember aki megölte Don Quijote-t című darabjában. Mintha csak magát ismételgetné, mintha nem tudna eredetit kitalálni. Nem is kell! Az a nagy helyzet, hogy a hős útjának alapsémája bármennyire egyszerű, vagy tűnhet akár unalmasnak is, működik. Ezért séma, mert a tartalmat, az igazi és aktuális árnyalatokat mi magunk tesszük hozzá, mi tesszük élővé és átélhetővé, ahogyan a több ezer éves mitologémákat is. Minden kornak és korszaknak meg kell újra és újra fogalmaznia saját magát, és a nézői is meglesznek, mert a nézők is újjászületnek, vagy inkább újra születnek, nem csak az alkotók.
Gilliam elképesztő talentum, azt gondolom, ehhez nem fér kétség. Ez az egyik első filmje ( a Gyalog galopp és a Brain élete között született), ami egy valóságos ikont dolgoz fel, sárkányölő Szent György legendáját. Ami a hősről szól, egy olyan igazi hősről, akinek esze ágában sincs hőstetteket véghez vinni. Ahogyan Gilliam visszatért ehhez a témához a Don Quijote filmben, és igen, érdemes megnézni, hogy hány és hány motívumot tartott meg az eredeti filmjéből. Jabberwocky, ez a címe az 1977-es darabnak, nem csoda, hogy nem emlékeztem rá, és az sem csoda, hogy pár évente próbáltam megkeresni azóta és nem találtam rá. A Don Quijote-s filmje kapcsán és mert még mindig sárkányokkal dolgozom, meg mert épp egy, A hős útja önismereti workshopot tartottam, itt volt velem a téma. A keresés során több filmbe is belenéztem, de nem hasonlítottak a bennem élénken élő emlékképre, egyszerűen emlékeztem a képek hangulatára, nem csak az eseményekre, a jelenetekre, végül beláttam, hogy egyik sem lehetett ez. Feladtam. Végül, mivel egy általam ismeretlen Gilliam filmként kíváncsi voltam erre a monthypythonos című valamire, letöltöttem és kinyitottam. És már az első képsoroknál emlékeztem, a sárkány nézőpontja bennem volt, ahogy az alatta járkáló emberkére lefelé néz a faágak közül, megjött az érzés! Ezt kerestem! Negyven év után, újra benne voltam a sárkány történetében! A film után pedig elővettem a The Hero’s Journey sémát és elkezdtem végignézni, hogy mennyire használta tudatosan Gilliam ezt az eszközt. Aki kíváncsi rá, járjon utána! Csak annyit mondok, hogy számomra a szerző megoldása arra, hogy a hős természetfeletti segítséget kapjon a történet elején, nem más, mint egy darab rohadt krumpli, amit hozzávágtak. Ez önmagáért beszél.
Az antihős, mint „A hős” archetípusa, ma reneszánszát éli. Újra a szuperprodukciók kulcs figurája az elcseszett kisember, akinek esze ágában sincs semmi rendkívüli dolgot művelni, sőt, inkább menekül a küldetése elől. Az élet azonban következetes, akár a népmesékben, a kiszemeltet, vagy kiválasztottat nem hagyja letérni az ösvényről, újra és újra visszapofozgatja arra. Taoista képben megfogalmazva: minden az út része, nem tudsz nem az utadon járni! Ez amiben vagy, éppen az út maga, a Te utad!
Már csak egyetlen kérdés megválaszolása maradt hátra. Az én utam valójában csak most kezdődik azzal, hogy ezt a kört rövidre zártam, vagy éppen azzal, hogy lelepleződött ez a belső folyamat, ami a tudattalan és tudatos szintjeim között zajlott, már a labirintus végéhez közel van?
