Ibos Éva
A folytonosság flow-ja
A 2. Sándorfalvi Újműhely Művésztelep kiállítása
2022. 08. 13 – 09. 18.
Művésztelepek általában azért jönnek létre, hogy egy alkotócsoport a közösen vallott művészi eszmét, szakmai célokat együttes munkával manifesztálja. Így volt ez mindig, a 19-20. század fordulóján például Nagybányán és Gödöllőn a plein air, illetve a szecesszió fellegváraiban, napjainkban pl. a Nógrád megyei Cereden. A nagyváros zajától távoli, kicsinyke településekről beszélünk, a béke szigeteiről. Cered 1200 lakost számlál, 1901-ben Gödöllő népessége nem érte el
a 6 000 főt, Nagybányát pedig – amelyet Réti István „félreeső kisvárosnak” nevezett -, 1896-ban csupán tizenezren lakták. Ettől függetlenül, az említett települések mind rákerültek a művészettörténet térképére.
2. Sándorfalvi Újműhely Művésztelep kiállítása
Pallavicini Kastély, Sándorfalva, Szabadság tér 6.
(Kiállító művészek:)
(Bajári Zsolt)
(Csanálosi Mária)
(Kusnyár Eveline)
(Németh Csaba)
(Retkes Máté)
(Szabó Zoltán)
A kiállítás megtekinthető 2022. szeptember 18-ig szerdától – vasárnapig 10.00–12:00 és 13.00–18.00 között.
A 8 ezer fős Sándorfalva művésztelepének tagjai a dél-alföldi kisváros peremvidékén, a beszélő nevű Homokpusztán leltek alkotói csendre és nyugalomra augusztus első két hetében. Idén hatan dolgoztak itt: Csanálosi Mária, Kusnyár Eveline festőművészek, Bajári Zsolt, Németh Csaba, Szabó Zoltán és Retkes Máté szobrászművészek… utóbbi kissé halmozott funkcióban, miszerint a művésztelepnek nem csak megálmodója, de motorja, szervezője is egyben.
A 21. században már nem egy stílus képviseletében és diadalra juttatásáért alkotnak csoportot művészek mint száz évvel ezelőtt, hanem gondolkodásbéli, szemléletbeli és morális közösségük okán.
Ez meggyőzően hangzik, de konkrétumok nélkül nem sokat ér, így engem is leginkább az inspirált, hogy az alkotások révén megtaláljam az összetartó kapcsokat, a közösségükben rejlő
erő súlypontjait.
Amikor két nappal ezelőtt megnézhettem a ¾ vagy 4/5-ig kész műveket, azt találtam, hogy az alkotók a kultúrtörténeti egész részeként tekintenek magukra, vagyis nem tiltakoznak a klasszikus hagyományok, és az ebből eredő folytonosság ellen, sőt, a lehető legtermészetesebb számukra, hogy évszázados, sőt évezredes szellemi és intellektuális értékekből is merítenek.
Kezdjük ABC sorrendben.
Csanálosi Mária akvarelljei például az egyiptomi falfestményeket idézik meg, amit nem csak a hieroglifáknak tűnő részletek tükröznek, de az ókori emberábrázolás jellegzetessége is.
Az egyik pszeudo csavar a dologban maga az anyag, a könnyed akvarell technika, a másik a téma, mert hát itt se fáraók, se rabszolgák nem sorakoznak, hiszen a képek valóságos, úgymond testközeli eseményeket és figurákat jelenítenek meg a művésztelepen töltött napokból merítve. Hogy jön a kettő össze? Nyilvánvalóan a művész ironikus attitűdjéből ered, az emelkedett és a profán szellemes összepárosításából, mert bár a művészet komoly dolog, a komolykodás egyenesen a halála.
Nem lehet most mélyebbre menni, hiszen még öt művészről szeretnék szólni, de azt még hozzá kell tennem, hogy az a koncentrált aprólékosság, ami az ő műveit – és nem csak az itt láthatókat – jellemzi, egy középkori kódexfestő alázatát idézi.
S, ha már középkor, fel is rúgom az abc sorrendet, mert ide kívánkozik
Szabó Zoltán alkotótevékenysége, aki meggyőző természetességgel közlekedik a 11-14. századokban, hiszen műveiben egyként felfedezhető a román kor bumfordisága és a gótika kecsessége.
Persze, ezeket a stiláris formajegyeket a művek csupán nyomokban és áttételesen tartalmazzák, hiszen Madonna-szobráról még az utak szélén álló naiv bájú, festett Máriákra is asszociálhatunk, s mindemellett, az alak még némi pop artos ízt is hordoz a kortársi karakterológia révén. Gazdag jelentéstartalom. Ha ez az alkotás a hit és béke megtestesülése, a sárkánnyal szembenéző alakok, melyeket valamiféle plebejus energia fűt, a nem múló belső küzdelem kivetülései.
És akkor mégis csak
ugorjunk vissza az ókorba Bajári Zsolt kedvéért, aki viszont most – ellentétben korábbi munkáival – a görög archaikus és hellenisztikus világ eszmevilágából merített,
s abból kiindulva mintázott atavisztikus formavilággal aktuális mondanivalójú szobrokat. Az egyikben a Borjúvivő tisztesség-tudása, a másikban a Szamothrákéi Niké sodró szárnyalása manifesztálódik, más szóval: áldozat és szabadság. E két, első hallásra ambivalens fogalmat sugallják az egyazon kéz által alkotott művek, mely kategóriák a mai ember számára talán még fontosabbak és még nehezebben teljesíthetők, mint az ógörög demokráciában kétezer évvel ezelőtt.
Németh Csaba egészen másképp dolgozik, strukturáltan, erős kohézióval. )
Szilárd szerkezettel építkezik, művei fegyelmezettek és kontrolláltak, ugyanakkor süt belőlük a feszültség és az erő, mintha a konstruktív formák tartanák kordában a robbanásveszélyt. Annak ellenére, hogy sok a szöglet, az él és a sík, az egymásból következő részformák szervesen építkező rendszere és
logikája szinte organikus hatást kelt, ezért válik meggyőzővé – a fém anyagszerűségének ellentmondva -, a lebegő és könnyed összhatás. És hogy hol jelölhető ki a kultúrtörténeti kapcsolódás nála? Időben nagyon közel vagyunk a mához Egyiptom 4 ezer évéhez képest, röpke 100 éves távlatról beszélünk, a klasszikus avantgarde-ról.
Kusnyár Eveline a privát szféra festője, de az első benyomás ellenére nem csak a gyerekeit örökíti meg, hanem rajtuk keresztül, illetve mellettük saját múltját, gyermekkori emlékeit is, vagyis közvetve önmagát.
Ikonográfiája mostanában állandósult, a szituációkban olykor csak leheletnyi az elmozdulás, nüanszok váltják egymást, finoman rezdülő apróságok. Eveline rejtetten mesélő, nem adja ki az életüket, a gyerekszoba előttünk zárva. A jeleneteket oly módon adja át, hogy azok szimbolikájuk révén a befogadó számára is átélhetővé és továbbmesélhetővé válnak. Magam is kíváncsi voltam, hogyan tudom őt, aki ráadásul digitális technikát is használ képeihez, hozzákötni a művészet történetéhez. Aztán, amikor az írásban idáig értem, egyszer csak eszembe jutott a leghíresebb japán fametsző művész, a 18-19. században működő Hokuszai, aki Japán szimbolikus hegyét, a Fuji-t először 36 darabos sorozatban örökítette meg fadúcos nyomtatással, majd végül feltolta százra.
És az udvariasság okán a végére, de nem
utolsónak maradt Retkes Máté. )
Először muszáj egy szabadtéri művét említenem, a parkban felállított Pallavicini portrét, amely nemes egyszerűséggel: első osztályú. Üdítő volt látni annyi rossz városi fejszobor után ezt a lakonikusan, sallangmentesen megformált, a zsákutcákat, köztük az erőltetett fotónaturalizmust messze elkerülő, elegáns formaalkotást. Egészen más a kiállításban látható, vasból készült Móló, ami már a művésztelepi szabadság termése. Mirónak, Chadwicknek, Giacomettinek vannak ilyen, a gravitációt istenkísértő alkotásai, a súlyos anyag anyagtalanítására tett kísérletei. A fém itt is a víz és a levegő illékonyságával, megfoghatatlanságával kokettál, mindamellett a megszokott optikánkon is változtat, hiszen a magasra helyezett ladikok azt sugallják, hogy kvázi, a víz alatt vagyunk, hiszen csak onnan láthatnánk a csónakok alját. A másik művében, amit még ¾ készen ismertem meg, akkor, amikor még nem volt feje, én Don Quijote-t láttam, az idealista harcost. Végleges formájában inkább az Alföld hőse lett.
A jelkép kedvéért én most mégis maradnék Don Quijoténál, aki akár Máté is lehetne. Remélem, áll mellette egy láthatatlan Sancho Panza, aki mindenben támogatja, mert nagyon jó lenne, ha ez a 2 éves, kisded korú művésztelep legalább a kamaszkoráig fejlődhetne.
Ibos Éva
2. Sándorfalvi Újműhely Művésztelep kiállítása
Pallavicini Kastély,
Sándorfalva, Szabadság tér 6.
Kiállító művészek:
Bajári Zsolt
Csanálosi Mária
Kusnyár Eveline
Németh Csaba
Retkes Máté
Szabó Zoltán
A kiállítás megtekinthető 2022. szeptember 18-ig
szerdától – vasárnapig 10.00–12:00 és 13.00–18.00 között.
A művésztelep szervezői:
Sándorfalva Város Önkormányzata
Sándorfalvi Művelődési Ház és Könyvtár
Támogatók:
Új Alkotóműhely Egyesület
Nemzeti Kulturális Alap
Mangalard Farm
Osi-Color Kft.
(Fotók: Reichenberger Rajmund)
