Bizonytalanul lépkedek az egyen-tűsarkúmban a nyálkás faleveleken, úton a Hivatal felé. Figyelem az embereket, a felújított, díszes épületeket, hátha látok valami érdekeset, ami kiveri a fejemből a cédulát meg a rajta álló nevet, de a papír sarkai szinte átszúrják a bőröm a zsebem alatt, bárhogy egyengetem.
Egy őszi osztálykiránduláson ült le mellém a buszon. Senki más nem akart velem párban lenni, mert tudták, hogy hányós vagyok, de Gréta azt mondta, hozott nekem kemény savanyúcukrot, az jó lesz rosszullét ellen, meg hallgathatunk zenét az új MP3 lejátszóján, az majd eltereli a figyelmem. A választ meg se várva huppant le a koszos plüss ülésre, előkotorta a hímzett farmerdzsekije zsebéből a fülhallgatókat, nekem adta a jobbat, ő bedugta a balt, és mire a busz elhagyta a falu vége táblát, már sztereóban énekeltük, hogy „Ilyenek voltunk”.
Infernális bűnök – Dante körei
Dante a Pokolban huszonhét bűnt említ, a közönyösöktől az árulókig. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan értelmezzük ezeket a kategóriákat saját magán- és közéletünkben súlyuk vagy természetük szerint. Vajon melyik a nagyobb a bűn, erőszakosnak vagy hazugnak lenni? Kik lehetnek manapság az eretnekek, és kik játszhatják a képmutatók vagy a tolvajok szerepét? A Halszájoptika Képirodalmi Hálózat sorozatában fotográfusok képei, írók/költők kisprózái/versei találkoznak huszonhét tételben, melyek segítségével egyre lejjebb lépdelünk Dante Pokol című művének körein keresztül, és talán választ kapunk kérdéseinkre.
Utána folyton együtt lógtunk, dolgozatok előtt egymás izzadt tenyerét szorongattuk a pad alatt, a suli-bulikban egy ritmusra lóbáltuk a lábunkat a félretolt asztalokon ülve. Mikor nem kértek fel a srácok, Gréta megnyugtatott, hogy amúgy is hülyék, nem érdemes velük foglalkozni. Mindig mindenre volt megoldása, mintha az egész élet egy buli lenne, pedig én már akkor is tudtam, hogy nem az. Engem szigorúan neveltek, kemény munkára, nyaranta hosszú heteken át dolgoztam az MP3-ért meg a hímzett farmerdzsekiért, ami neki csak úgy járt, ahogy később a belvárosi albérlet is.
Eszembe jut az egyetem, és erősödik a szúrás a zsebemnél. Ő bölcsésznek ment, engem jogra adtak a szüleim, hogy majd továbbvigyem az irodát. Akkor kezdett először papolni a függetlenségről, a mérgező családi minták felülírásáról, meg csupa olyan baromságról, amivel az elkényeztetett gyerekek bonyolítják az elviselhetetlenül könnyű életüket. A kedvenc témája a feminizmus lett. Egyszer a koleszban meglátta, hogy Bence zoknijait párosítom, és egy hisztériás roham közepette kioktatott, hogy ezzel én is hozzájárulok a nőket elnyomó rendszer fenntartásához. Eleinte azt hittem, viccel, de a jobb szeme tikkelése elárulta, hogy nem. Szólni sem tudtam, csak álltam a fehérneműs fiók felett bambán.
Mikor a Fordulat után otthagytam a szüleim irodáját, és elfogadtam az állást a Hivatalban, már meg sem lepődtem a reakcióján. Te komolyan az elnyomóknak akarsz dolgozni, kérdezte szinte ordítva, én meg életemben először keményen visszaszóltam, hogy a kurva életbe, hát nem veszed észre, hogy pont te akarsz engem elnyomni a hülye álomvilágoddal?! A legrosszabbat akkor még nem is tudtam.
Azt csak tegnap mondta el egy kávézóban, még csak nem is suttogva, bárki meghallhatta. Nyakig belekeveredett a Női Ellenállásba, pedig könyörögve kértem, hogy csak ott ne akarjon világmegváltani. Döbbenten bámultam rá, ő zavartan szétkeverte a szív alakú fahéj szórást a kávéhabján, és azt mondta, mindegy, semmi kedve veszekedni, hagyjuk is a munkát.
Hagytam. Nem beszéltem arról, hogy benn külön ügyosztályuk van, hogy az előléptetésemmel én is oda kerültem, hogy válsághelyzet van, mindenki gyanús, és a hülyeségei rám is bajt hozhatnak, nem mondtam semmit, mert úgysem értené. És már nem is akarom, hogy értse.
Beérek az irodába, fogad a főnök. Leültet a bársonyfotelbe, nem mond semmit, csak vár. Reszkető kézzel előhúzom a cédulát, csak egy papír, csak egy papír, mondogatom magamban, de már nem csak a zsebemnél érzem a szúrást, hanem a mellkasomban is, valahol egészen mélyen, és annyira fáj, hogy kiejtem a kezemből. Már nem érzek semmit.
Bak Zsófia
fotó: Hegedűs Ákos morpho
Bak Zsófia 1986-ban született, Szigetszentmiklóson nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Bár gyerekkorától kezdve szeret írni, komolyabban csak a szülési szabadság évei alatt kezdett el vele foglalkozni, amiben a Péterfy Akadémia kurzusai segítették. Első nyomtatásban megjelent novelláját a nők társadalmi helyzetéről írta a Tarandus Kiadó Van hangunk pályázatára. Jelenleg saját novelláskötetén dolgozik.
Hegedűs Ákos 1972-ben született Budapesten. 1991 óta foglalkozik versenyszerűen fényképezéssel. 15 éven keresztül dolgozott fotóriporterként és képszerkesztőként a magyar sajtóban. Főleg koncertfotósként volt ismert. 2005 óta szabadúszó fotográfus. 1996-ban elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat hírkategóriájának első díját. 2017-ben képeit kiállították a londoni Somerset House-ban. Hét fotóalbuma jelent meg, a legutóbbi 2019-ben Harmadik rész címmel, a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat íróinak közreműködésével.
