Horváth Ildikó

20, 21, 22

#évvégi

A kávé íze már nem a régi,

csak iszom, mert jó a megszokás,

önnön párámba dunsztolódva

lótok-futok, vár megrovás,

mert este 11-re, én balga,

még nem értem haza,

és rám förmed az ügyeletes:

Kisasszony, ne legyen laza!

És elkéri a buletinem,

s én báván nyújtom: tessék.

Legközelebb e mulasztásra

nem lesz ám semmi mentség! -

mondja, és kacsint. Felszusszanok,

nem nagy a pác, már látom.

És szagvakságom börtönéből

kibambulok a rácson.

Világul

(N.N.Á. versére)

Tanulni kell. Az új világot.

Csupaszon madár-szilánkot

markolni, és sustorogva

indulni tünékeny utakra.

Tanulni kell. Az Apple Cloudot.

Hallgatni suttogást meg loudot.

Backuppolni 60 gigát,

átúszni télen a Tiszát,

kivárni új nyarat, tavaszt,

keverni létvakolatot

-mely betapaszt.

Browserolni jövőt, szebbet,

lerántani egót, leplet,

maszk alatt levegőt venni,

saormát elegánsan enni,

tilalmaink betartani,

léttakarónk behajtani.

Félelmeinket kezelni.

A Jóistennel perelni.

Pinkódjaink megjegyezni,

bit adagunk megfelezni,

analógiát keresni,

kuliszák mögé belesni,

botorkálni szélről-szélre,

átinalni nyárból télbe,

hétfőt, keddet elviselni,

terheinket elcipelni,

tárolni alfanumerát.

Főzni egy zsálya teát.

Offline vizekre evezni.

S a téli fáktól megremegni.

Horváth Ildikó 1967-ben született, orvos. Marosvásárhelyen él, alkalmanként ír, folyóiratokban, antológiákban publikál.