Torzság
Torzságom majd felderül. Mosolyt int
felétek a gránitalma lé, és a szívetek
mellé iszom, késsel-villával vagdosom.
Az utolsó fél-nyaram, az utolsó fél-tízes,
arra emlékezem. A karcos napfényben
akkora itt a ködösítés, hogy nem, nem,
nem látok el, nem látom tisztán a követ –
és torzságom felderül, megmosdatja
magát egy szivacsos testű előítéletben,
a kicsiségben, az originál és bontatlan,
pukkanófóliás nyári nyomorultságokban,
és torzságom felderül, és örvendezik.
A nap köve elgurul. A hűvös szobában
felderül, mint mindenki torzsága, elmerül.
