PSEUDO

Nem hiszed el, amit bent látsz! Párduc a Kiskunságban! Együtt fotózták le a sztárt és a tudós celebet a popikon társaságában, pedig nem is találkozhattak volna! A különös képességű fiú csak igazat tud mondani!

Hányszor olvasunk ilyen és ehhez hasonló mondatokat, mert figyelmet csak a szenzáció kaphat, ám ebben a zajban eltűnnek a viszonyítási pontjaink. Szorongással tölt el a „semmi sem biztos” érzése, nem tudjuk, hogy kinek higgyünk, megszokott szavaink, gesztusaink, képünk önmagunkról már nem az, ami volt. Milyen mechanizmusok jutattak el idáig? Mi a szerepe ebben a kommunikációs forradalomnak, a politikának, a társadalmi-gazdasági rendszernek?

Egyáltalán, mit kezdjünk a valósággal, ha a szemünk láttára törik végtelen számú darabra?

Mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy több, egymást kizáró igazság létezik egyszerre?

Kétségbeesve kapkodjunk régi cövekek után, vagy alkossunk magunknak egy teljesen külön bejáratú valóságot, ahol legalább otthon érezzük magunkat? Vagy van más lehetőség is?

Három fotográfus, A Fehér Vera, Budavári Csaba és Hegedűs Ákos/morpho, és két író, Magyary Ágnes és Weiner Sennyey Tibor a kiállítás alkotói; akiknek egymásra reflektáló fotográfiái és írásai a különböző valóságok megalkotásáról szóló diskurzushoz szeretnének hozzászólni.

A Pannon párduc számos nézőpontból megvilágított története, vagy Leia hercegnő és Einstein találkozása, esetleg Milán zavarba ejtően őszinte világa mind olyan valóságok, amelyek legalább annyira igazak, mint amennyire képzeltek.

Kerüljenek beljebb, és vesszenek el bennük!

Haynal Ákos kurátor

morpho: Milán világa

Nyugtalanító arra gondolni, hogy a valóságnak csak egy apró, nem túl fontos szeletét képviseljük és érzékeljük, és lehetetlen megismernünk teljesen. Rémisztő, hogy a világ végtelen komplexitásából fakadóan sorsunk nagyrészt kiszámíthatatlan, és létezhetnek egymást kizáró igazságok. Szorongásunk természetes módon abból fakad, hogy eltűnnek biztosnak látszó kereteink, világunk nem a Világ lesz.

Az egyre fenyegetőbb klímakatasztrófa, a menekült áradatok, a terrorizmus réme, a világjárvány, a háborúk, és ezek kísérőjelenségeiként a gazdasági válságok milliárdokat érintettek.

Időközben a kommunikációs forradalom számos áldásos hatása mellett erősen hozzájárult ahhoz, hogy bezárjon saját szűk világunkba, hogy mint egy gyereknek, mi legyünk saját világunk középpontjai. Eközben egymással össze nem egyeztethető megszámlálhatatlan igazság jött létre. A folyamatot meghatározó módon elősegítette, hogy a vallási, tudományos, kulturális és politikai intézmények feloldódtak és hiteltelenné váltak a fülsiketítő zajban. Minden felület harsogva és villogva kér figyelmet és időt, ajánl menekülési utat, virtuális világot. A közösségi oldalak amorális algoritmusaikkal elérték azt, hogy mindenki csak azt találja meg, ami személyes hitét erősíti. Így könnyedén megkapjuk a megértés illúzióját, és ha nem tesz erőfeszítést az ember, más nézőpontokat nem kell megismernie.

Korunk eszközei az instant kielégüléssel és végtelen szórakoztatással gyermekké tesznek minket, akik örülnek a játékok virtuális jutalmainak, az egyszerű sémáknak és magyarázatoknak, a könnyű ítélkezésnek. Ráadásul, ha valami nagyon zavarja őket, azt könnyen kizárhatják tudatukból. Így aztán olcsón jutunk jó érzésekhez az önreflexió teljes hiányával, ám a valóságot még a lehetőségeinkhez képest is torzítva látjuk.

Egy infantilis társadalom milyen valóságot mutat, milyen megküzdési módszereket tud tanítani a jövő generációnak? Fel tud nőni a feladathoz, hogy legalább a kármentésben segítsen a következő nemzedéknek, akire embermivoltunkból fakadóan az előttük lévők rövidlátásának bűnei lecsapódnak?

Milán világa egy a rengeteg világ közül, amelyik az emberek fejében kialakulhat. Milán (9) az alfa generáció tagja, akinek élete minden egyes pillanatát meghatározza a digitalizáció. Milán világa azért is különleges, mert a mi világunkból hozzá befutó ingerek feldolgozását megzavarja, módosítja az Asperger szindróma, az autizmussal rokon spektrumzavar. Milánnak ezért sajátos viszonya van a valósággal, hiszen az átlagostól eltérő gondolkozása miatt, ha szeretne, akkor sem tudna hazudni.

Magyary Ágnes

Dekadens kérdőjel

Amióta mimóza-lelkű istentagadókká lettünk, azóta csak és kizárólag a jóléti társadalom csatakosan duhaj és hidegrázásosan csalfa istenében hiszünk, de benne is csak mértéktartóan, orrunkat magasan hordva és szipogva; péntek este semmilyen körülmények közt sem herélünk már disznót, azonban éjt nappallá téve keressük az igazságot, mert én vagyok az út, az igazság és az élet – bár tudjuk: igazság nem létezik, de azért még a hiányától igenis lehet szenvedni, mert ami nincs, az fáj – és a hiányból fakadó űrt valamivel ki kell tölteni: glutén- és alkoholmentes szorongással, profán imákkal és mennyei káromkodásokkal, lamentálni is lehet, hogy legyen végre igazság, mert túl sok a hamisság, és ez nem igazság, de addig is marad a mindent kitöltő képzelet, amivel kapcsolatban sajnálatosan kétféle tapasztalatot gyűjtött az elmúlt évszázadok alatt az emberiség: vagy túl sok van belőle és ezt hívjuk a giccses kötőjel tobzódásának, vagy túl kevés és ezt nevezzük a dekadens kérdőjel öngyilkosságának.

Weiner Sennyey Tibor

Etikus felkiáltójel

Nem lettünk mimóza-lelkű istentagadók, aki ezt állítja vagy nincs tisztában az igazsággal, vagy ami rosszabb: szándékosan hazudik!
Isten a mi oldalunkon áll.
Allah is.
Krisna is.
Buddha még meditál, de hamarosan ő is be fogja látni, hogy egy népből valók vagyunk. Sumérok, perzsák, görögök, mind-mind szkíta, Jézus is, akkor is, ha nem tudott róla. És ha azt mondom, hogy szkíta, az annyi, mintha azt mondanám magyar. Eljön az idő, amikor mindenki felismeri majd, hogy mindannyian ugyanannak az istennek a teremtményei vagyunk.
Vagy nem.
De, ha nem jön el az az idő, mi akkor is tudjuk, hogy igen.
Így tehát mindenki, aki mást mond, valójában nem mond mást, mint, amit mi mondunk, vagy azt szeretné mondani, csak még nem tudja, hogy valójában azt mondja, amit mi mondunk. Íme, az úristen szent zászlaja alatt egyesülünk, mink, akarom mondani mi, akik egyek vagyunk, nagy szó: az emberiség, aminek magyar az anyanyelve, pálinka a szent itala, és augusztus húsz a nemzeti ünnepe. Hiába minden, ha nincs hiába. Aki nem érti, nem tudja, hogy mit nem ért. És itt jön a feltartott ujj, szónoklat, oklevél, közbeszerzés, hibajavítóval áthúzott etikus felkiáltójel.

A Fehér Vera - A kiskun párduc (Panthera Cumania Minor)

A Kiskun Párduc felbukkanása olyan érzékeny időszakban és olyan szövevényes módon történt, hogy az emberek számára szinte esélytelenné vált a bestia létezését hiteles mérlegre tenni. A média egyik pillanatban félelmetes, valódinak tűnő, másik pillanatban sánta, vagy egyenesen vicces álbizonyítékokkal állt elő, hogy fenntartsa az érdeklődést. Azok, akik közel laktak a fekete párduc útvonalához, komoly kétségek közt léptek utcára, földútra, dűlőre azokban a hetekben. Hirtelen túl sok mindenki állt elő korábbi párduc-történetekkel, valódi kommentek, valódi emberek meséltek párducos meséket.
Hivatalosan? Nincs itt semmi. Semmi látnivaló, semmi bestia. Semmi komoly, semmi félelmetes, semmi híresség.
De felbukkant valami, amit csak e párduc vágyteljesítése elégíthetett ki. Kérlelhetetlenül üres pusztaságunk hírnév-szomja büszke kebleket dagasztott: van, van nekünk párducunk!

Rajongással vegyes izgalom lett úrrá a környéken. Hit kérdése lett a párduc.

A párduc-legenda úgy kellett nekünk, mint egy falat kenyér – elhatároztam hát, hogy én is fenntartom, hozzájárulva szájhagyomány útján sarjadzó közkincseink létezéséhez. Ezért útra keltem. Útközben minden bokor, minden fa mögött a fekete bestiát várva, ugrásra készen, hogy ráleljek az állatra. A híres vándorló homokbuckákhoz vitt az utam, Fülöpházára, hol maga a táj is párductermészetű, jól bújható, konkáv.

Itt kaptam lencsevégre őt, a csodálatos Kiskun Párducot. Majd azután ő kapott el engem. Félelmes játékunk időtlen maradéka bizonyíték lett: e kiállításon és a mi Kiskunságunk feneségében is ott rejlik.

Magyary Ágnes

Kiskun Párducbőr-Rendelet

„Hipsztereknek, szolgáknak, ficsúroknak, futballhuligánoknak, pásztoroknak, politikai agitátoroknak és fiatal gazdalegényeknek, akiknek nagy s nem igen helyesen kigondolt nagytaréjú sarkantyús csizmákat s fekete párducbőröket – melyet köznyelven kacagnivaló kacagánynak hívnak –, viselni nem lészen szabad. Akin ezentúl akár armás hadnagyok az ő katonáikkal, akár egyéb hatósági emberek a betiltott ruhákat tapasztalnák, hatalmokban lészen azon nyakas személyeket kötelességek szerént megbüntetni. A lehetséges súlyos következmények: a fekete párducbőr azonnali hatállyal történő elkobzása. Mert az ilyen rendetlen sarkantyú és kacagnivaló kacagányok nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra s kényességre valók, melyet az Isten törvénye is tilt. Ha valaki pedig renitenskedik s elvenni nem engedné, esetleg a hatósági embert megharapná, annak párduckacagánya ott a helyszínen rózsaszínre festetik, aztán majd meglátjuk, hogyan lehet borgőzös legendákat építeni a férfiasan hullámzó kunsági homokon rózsaszínpárducként!”

Weiner Sennyey Tibor

„Nem a zuhanás számít…”

Amióta életbe lépett a KPR, avagy a Kiskun Párducbőr-Rendelet, mindenki tudja, hogy meddig az addig, hova a netovább. Végre rendeződött a rendetlenség, de – éberség elvtársak – a válság új szakaszába lépett.

Volt válság, van válság, lesz válság.

Válságban voltak tegnap az óvodások, aztán a közterület fenntartók, ma a sírásók. Hát mi van itt, kérdezhetné valaki joggal, aki még mindig nem érti, hogy hát mi van itt? Itt kérem, egy kiállítás van, ahol három fotós és két író arra tett kísérletet, hogy megmutassa, mennyire megfoghatatlan lett a valóságérzékelésünk. Hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy hazugságban élünk. Hogy hazugságban élünk nem csak hazánkban, hanem az egész világon. Természetesen ennek vége. Most már biztosan vége, mert végre itt a KPR, avagy a Kiskun Párducből-Rendelet, s nekünk már csak ez hiányzott, mint egy falat kenyér, vagy – ahogyan a költő mondja – „Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér: / hol símogat, hol üt / (új gép: alig lelem az ü-betűt); / mi szemnek a nap, szájnak a kenyér: / mindennapi és szembesüt.”

Új irracionalitást élünk, de mink, akarom mondani mi, magyarok, végre otthon érezzük magunkat ebben. Mi ugyanis mindig ebben éltünk. Az irracionalitás volt a mi normalitásunk, és amikor végre már nem idegen hatalmak erőltették ránk a teljes őrületet, akkor jöttünk mi, s mivel mást nem ismertünk, megcsináltuk magunknak. A teljes és totális hülyeséget.

Igen ám, csakhogy, feltartott ujj, szónoklat, oklevél, megvett ellenzék, megtévesztő média, ledarált kultúra, elcsalt választás, kis harács és nagy harács, kisorsolt kapózás, hibajavítóval átfestett etikus felkiáltójel, s máris minden rendben, mert életbe lépett, sokadik világvégét szolgáló, rendkívül fontos intézkedésünk, a KPR, avagy a Kiskun Párducbőr-Rendelet. Lehet, hogy zuhanunk, de most már minden a legnagyobb rendben lesz, nekünk, elhiheted.

Budavári Csaba: Pseudo

A tömegkommunikációs eszközökön keresztül szelektált, egy bizonyos értékrendnek megfelelő információkat kapunk, ezért lehetséges az, hogy bizonyos nézetek hangsúlyosabban jelenek meg, míg mások kevésbé. Ez olyan érzést kelt, hogy az a vélemény, amit a médiában hallunk, a többség véleménye, jobban elfogadott, ezért bátran hangoztathatjuk. Így az alulreprezentált nézetek annak ellenére elsikkadnak, hogy léteznek. Ez a jelenség a „csend spirál”

(Noellé-Neumann)

Magyary Ágnes

Jelentés

Herceg, az Apokalipszis az előzetes elvárások szerint alakult. Eltűntek az aggasztó módon elszaporodó kétségek, megszűnt a neurotikus széthúzás, a nyugati hadtest is tartja magát, a népesség kedvező arányba csökkent le, szükségtelen felségednek a túlnépesedéstől félnie, a javak igazságosabb elosztásához jelentős hullahegyeken keresztül kerültünk közelebb.

Egyetlen nem várt esemény következett be, de eme lényegtelen apróság nem fogja Hercegséged uralkodását alapjaiban megrengetni: a valóság, a káprázat és a fikció finom hártyái a nagy földzengésben felhasadtak és eme egymástól teljesen idegen három entitás gyengéden egymásba csúszott. Így most, ha kitekint Hercegséged az ablakon, azt láthatja, hogy Leila hercegnő és Einstein együtt sétálnak a posztapokaliptikus tájban, és ha az erkélyről néz le, akkor a közepesen rossz színésznőt, Evita Peront, fogja megpillantani a kiváló filozófus Heidegger oldalán.
De ennek mi a kancellárián nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget, hiszen köztudott, hogy a fikció sokkal biztosabb talajon áll, mint bármely céda valóság, a káprázatra meg nem is érdemes szót fecsérelni. Összefoglalóan: kívánni sem lehetne ennél pompásabb világvégét, mint amiben éppen most vagyunk! Kilátásaink a holnapi napra kiválóak.

Weiner Sennyey Tibor

Bevezetjük a kapózást!

Minden a legnagyobb rendben van, megjött a segély, bővül a közmunka-program, itt a kétezer huszonnegyedik havi nyugdíj.

Ahogy ígértük, bevezetjük végre az adózás helyett a kapózást. A kapózás azt jelenti, hogy akiket mi – általunk kijelölt ellenőrök által ellenőrzött sorsoláson – kisorsolunk, azok hó végén írhatnak egy tetszőleges összegről csekket, beküldhetik a Parlamentbe és mi – a ti pénzetekből természetesen –: kifizetjük őket. Ez a kapózás. Magyar találmány, bevezetjük, a Nyugat ámulva figyel és tanul. Ez a magyar gógyi.

Az ipar dübörög, természetes vizeink és termőföldünk odavan, de a mezőgazdaság is egyre jobban működik, csak tönkremennek a gazdák, a várt reformok elmaradtak, erdeinket kivágjuk, a környezetvédelem, az oktatás, az egészségügy mind-mind demagógia, foglalkozzatok azzal, hogy végre itt a kapózás, a „kis harács” és a „nagy harács” után ez a tökéletes adónem, akarom mondani: kapónem, amely helyreállítja a nemzeti-népi és urbánus-paraszt, de a lényeg: a magyar alsó-felső középosztályt, azaz minket, vagy akik velünk vannak, akiket mi – általunk kijelölt ellenőrök által ellenőrizve – kisorsolunk.

Ez a szabad választás szabadságának non plus ultrája, látjátok feleim szümtökkel, hogy Szent István és Koppány bennünk kezet fog végre, Dózsa lesz György királyunk, Kossuth Lajos kormányzónk, Petőfi Sándor zombiként visszatér Barguzinból, Széchényi Istvánt lehozzuk a badtrip-ről, Horthy Miklós és Kádár János romantikus leveleket váltanak, Recsken pedig kinyújtjuk az első Nyelvi Együttműködés Lelkigondozó Vállalkozást, a NYELV-et.

Mindezt értetek, drága, szeretett honfitársaim, értetek, derék magyarok, mert az apokalipszis csak egy nyugati propaganda, nincs itt kérem semmi látnivaló, amúgy is a paprikás krumpliból ellopták a paprikát, krumpli meg nem is volt.
Szólt a Herceg, s az ünneplő tömeg tovább éljenezett.

Fotográfusok
Hegedűs Ákos/ morpho

Fotográfus 1972-ben született Budapesten. 15 éven keresztül dolgozott fotóriporterként és képszerkesztőként a magyar sajtóban. Főleg koncertfotósként volt ismert. 2005 óta szabadúszó fotográfus. 2017-ben képeit kiállították a londoni Somerset House-ban. Hét fotóalbuma jelent meg, a legutóbbi 2019-ben Harmadik rész címmel.

Fontosabb díjak:
  • 1996 Magyar Sajtófotó: Hír kategória első díj – Budapest
  • 2017 Syngenta fotográfiai díj: Fenntartható növekedés, Elismerésben részesült – London
  • International Photography Awards™ (IPA) – Los Angeles
  • 2020 Fotó esszé, Elismerésben részesült
  • 2021 Egyedi képek Mindennapjaink a Pandémia idején Elismerésben részesült
  • 2021 Mozgó (álló)képek / Video, Képzőművészet, Elismerésben részesült
  • 2022 Hivatalos válogatás: Egyedi képek Színek
  • 2022 Hivatalos válogatás: Természet-Fák
  • 2023 Hivatalos válogatás: Reklám, divat
  • 2021 Tokiói Nemzetközi Fotográfia Díj (TIFA): Természet-Évszakok, Ezüst fokozat – Tokió
Könyvek:
  • Sziget Nemzedék 2000
  • Csak a Zene Van 2004
  • A fények makacs dolgok 2012
  • Arcmemóriák 2014
  • Morphogenesis trilógia:
    • Egyedül 2009
    • Pár/Beszéd 2014
    • Harmadik rész 2019
Weboldal
A Fehér Vera

1983-ban született Kecskeméten, ahol a mai napig él. Autodidakta fotósként 2005-ben hozta létre a Hibaista Csoportot, melyben hibákat és véletleneket előtérbe helyező kísérleti fotográfiával foglalkozott koincidenciaművész-társaival, 2015-ig aktívan publikálva munkáikat. Hímezett fotográfiáival az Esztergomi Fotográfiai Biennálén Esztergom város különdíját nyerte 2018-ban. Fotográfia mesterképzését a Kaposvári Egyetemen szerezte 2019-ben. Első albumának címe Fekete Éden, melyben elvált anyaként önmaga és kislánya kapcsolatát dolgozza fel. Szabadúszó újságíró, a Magyar Fotográfiai Múzeum és a punkt.hu munkatársa. Fényképeivel részt vett 2021-ben a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat által megrendezett Dante-Infernális bűnök, illetve 2022-ben a Felejtés című nagysikerű csoportos kiállításokon.

Budavári Csaba

1967-ben született. A Budapesti Fényszövben kezdte tanulmányait, majd az Institute of Art Barcelona vizuális kommunikáció szakát végezte el. Az első időszakban alkalmazott fotográfiával foglalkozott, az évezred elején egyre inkább az experimentális fotográfia felé fordult, szubjektív dokumentaristának tartja magát. Tagja a MAOE-nek. Alkotásai rendszeresen láthatóak Budapest Fotófesztivál tárlatain. Fényképeivel részt vett 2021-ben a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat által megrendezett Dante-Infernális bűnök, illetve 2022-ben a Felejtés című nagysikerű csoportos kiállításokon.

2024. június 20, csütörtök 17:00

Megnyitja: Haynal Ákos az esemény kurátora.

Helyszín