(Kezdek ismerkedni az újabb új otthonommal, mely ezúttal Ialysos (görögül: Ιαλυσός) település (ejtsd: Jáliszosz), vagy másik gyakori nevén Trianta (görögül: Τριάντα). Fokozatosan, mint egy kis patak csorgok vissza az ún. civilizált létformákba. Az ezer fős Nisyros szigete után – ahol a nyaramat töltöttem – október elején érkeztem vissza a Dodekániszosz legnagyobb szigetére, a bázisra: Rodoszra. De akkor még csak egy 600 fős hegyi faluba, Salakos-ra költöztem, ahol az idő csupa ‘kairos’, minden, ami zöld zöldebb a zöldnél, aminek oka a Profitis Ilias hegyről lefutó vizek, erek, források, és a folyamatosan magas páratartalom. Salakos, ahol a két darab szupermarketen és a három tavernán kívül nincsen egyéb hely, ahol az ember a pénzét elkölthetné (még ATM és patika sincs), nem beszélve a reklámtáblák, plakátok, molinók teljes hiányáról – a buszmegálló helyét se rágják senki szájába, a tér közepén áll meg a busz, ezt illik tudni, vagy van szánk, meg kell kérdezni, ha menni akarunk valahova. Heti egyszer pedig jön a pékárus fickó a furgonjával. Emiatt a vágyak se korbácsolódnak fel annyira, vagy ha mégis, akkor azoknak tárgya és netovábbja a természetben való megmerülés minden érzékszervünkkel. Esetemben legjellemzőbben: az erdőfürdő. Erről a faluról, és az ott töltött időről még bőven van mit mesélni. Ami most a lényeg, hogy Salakos a világból való kikapcsolás, és az életbe való visszakapcsolás helye volt számomra. )
Felejteni a felejtendőt és emlékezni arra, ami gyógyít.
(Benne lenni a vegytiszta természetben. Vissza a dolgok eredetéhez. Inkubálás. )
(De a csalfa északi szél, a Boreász továbbfújt (mint Lasse Hallström Csokoládéjában Vianne Roché-t), immár ebbe a nyüzsgő, a főváros és a reptér közötti nagyon frekventált, emiatt turisták fogadására priorizált és átdizájnolt és áthuzalozott Ialysos-ba. Most még szokom, hogy a vegytiszta természet 1 perc séta helyett 20 perc séta, és hogy abban a 20 percben nagyon sok elképesztően csúnya modern-szerű ház és nyaraló és villa és aszfalt az, amin át kell magamat verekedni. Itt már az utakon is alaposan körül kell nézni, ha az ember átmenne (Salakos faluban hallottuk, ha egy autó elhaladt azon az egy úton, meg ott amúgy is traktorok voltak zömében), és itt Ialysosban már furán néznek, ha köszönök az embereknek (idegeneknek) az utcán – ez még rajtam ragadt Nisyros-ról és Salakos-ról, ahol mindenki mindenkinek mindig köszön. Voltam már a helyi hipermarketben is (ilyenben lehet, hogy egy éve nem voltam már), és sokkot kaptam a sok hülyeségtől, amiket ott kapni lehet. És mindamellett, hogy hülyeségek, minden műanyagba van csomagolva és a világ másik feléről, vagy egy másik országból jött ide – beleértve az élelmiszert is. Ide, Rodoszra, ahol minden van! És nem csak az a minden, ami például a túléléshez kellene, hanem azon túl, minden, ami a bőség legmagasabb fogalmát kimeríti. A szemét utcákon (és az erdőben!) eldobált mennyisége is a sokszorosa annak, mint amit a kis hegyi faluban, Salakosban láttam. Ott csuda tisztaság volt. Egyelőre nem találtam kültéri fatüzelésű kemencében sült kovászos kenyeret sem (ami számomra egy igen fontos fokmérő a tradícióval való viszony feltérképezésében), de nem adom fel, még csak most érkeztem. )
(Ma az erdőből hazafelé sétálva egyébként elképzeltem egy világot magamnak. És ebben a képzeletbeli világban nem volt műanyag és nem volt tömegtermelés. Elképzeltem egy pillanatra, hogy )
milyen lenne az a világ, ahol olyan ruháink és tárgyaink lennének, amiket egészséges emberek készítenek el a két kezükkel. Nincs branding, marketing költség és hulladék, hulladék, hulladék (se mentális, se materiális), nincs szállítással és manipulációval szétszennyezett világ.
(És textilben, és üvegben, kerámiában, és fa tárgyakban tartanánk mindent. Házaink is lekövetnék a kozmikus erővonalakat, illetve azok bölcs kihasználása lenne a cél, és a hibátlan gépi tükörsima mértani felületek helyett a mesterember utolsó gondos simításai látszódnának az anyagban. A sokszorosítást felváltaná a megismételhetetlenítés. Csodálatos tárgyaink lennének. Kimérnék nekünk a szódabikarbónát és az ecetet, amivel otthon takarítunk, meg a növényi illóolajakat (amelyekkel persze gyógyítunk és áthangoljuk élettereinket). És minden mást is kimérnének nekünk, amire csak szükségünk van. Nem lenne nejlonzacskó, mert le se sz@rná senki a brandinget, hogy mindenre (esernyőre, tolltartóra, hátizsákra, zoknira, stb) odaokádja a logóját, amit azért terveztetett meg, hogy vásárlói a széjjeltelített piacon felismerjék valamiről a személyes kapcsolat hiányában. Hát ez az, hogy itt a dolgok csak személyes kapcsolatokon keresztül cserélnének gazdát, és a termelőkkel, a mesteremberekkel jókat lehetne beszélgetni. És akkor nekem lenne stamna-m (görögül: στάμνα), és abban hoznám mindig haza a forrásvizet. (googlizzátok meg a στάμνα-t!))
Amíg én egy párhuzamos univerzumról ábrándozok, a valóságban mindeközben:
(Ialysos lakossága mára meghaladja a tizenegyezer főt, és ahogy már említettem, a sziget két legforgalmasabb csomópontja (a főváros és a reptér) közötti főút szeli ketté. Az 1980-as évek közepéig Ialysos (vagyis korábbi nevén Trianta, ejtsd: Triándá) egy kétezer-ötszáz (2500!) fős falu volt, de a 2001-es népszámlálás már több, mint tízezer (10000!) lakost dokumentált. Húsz év alatt ekkora arányú növekedés sem a közösség életében, sem építészeti struktúrában nem mondható éppen organikusnak. Ez alatt azt értem, hogy minden, ami gyarapodott, túl gyors volt ahhoz, hogy átgondolt legyen, és hogy a kultúrához, a helyi szokásokhoz, a helyi közösség bevált életformájához, vagy valamely (bármely) elvekhez hű maradhasson. Ami nem is biztos, hogy cél lett volna a helyiek részéről, 40-50 évvel a háború borzalmai után, amelynek emléke az éhezésekkel, az azt megelőző több évszázados elnyomással talán pont csak a felocsúdás időszaka volt. Egy ilyen létállapotban tengődve, a szabadság ízére éppenhogy rákapva jó mélyre befúródott a helyi rodoszi közösségek életébe a nagy visszacsinálhatatlan bomba: a turizmus bomba. Mert a nagy gyorsító természetesen a turizmus berobbanása volt. Ialysos tengerpartján hatalmas hotel-komplexumok épültek, melyek az észak-nyugati szeles partszakaszra, mint szörf- és vízisport paradicsomra támaszkodtak. És persze Héliosz napistenségre, aki Rodoszt a legnapsütésesebb görög szigetté változtatta, évi átlagos 300 napsütéses nappal, amely üzleti szempontokból sem elhanyagolható tény. A görögök (is) szeretik az őseik által teremtett (felismert) isteneiket kizsákmányolni a modern korban. De egy szó, mint száz, Ialysos-t Rodosz várossal egybenövesztette a tömérdek mennyiségű hotel, étterem, night club, strip club, turista shop, kiépített tengerpartszakasz beach bar-okkal (köztük Lindsay Lohan beach bar-ja). Kettejük között így született egy Ixia névre hallgató mesterséges turista övezet. Aki olvassa ezt a nevet a nyaralását tervezve, az tartsa szem előtt, hogy ez nem egy valós település, hanem egy szórakoztató központ, amelynek létezése semmilyen kultúrához nem köthető. Egy gombostűt nem lehet leejteni úgy ezen a szakaszon, hogy az ne essen valamilyen turizmusnak fenntartott épületre. )
(De ha csak ennyi lenne itt, akkor azért nem költöztem volna ide, főleg a meseszép Salakos és Nisyros után. Tudniillik a mai Ialysos fölött magasodó Filerimos (görögül: Φιλέρημος) hegyen épült az ókorban Rodosz sziget három dór városállama közül az egyik (a másik kettő Lindos és Kameiros volt). És nálam aranyszabály, hogy bárhova fújjon is a Boreász, ott lehetőleg mindig legyen egy ókori akropolisz 10 km-es körzetben, különben nem megyek. A mai Ialysos település neve eredetileg Trianta volt, de az 1970-es években magára vette ennek a közeli, ókori akropolisznak a nevét és múltból visszaköszönő dicsfényét. )
(Meg kell azért említeni, hogy a modern turisztikai építmények között még nyomokban ott lapulnak a mag-falu, Trianta tradicionális görög házai, a hagyományos életstílust őrző szűk utcás szomszédságok, vagy ahogyan a görögök nevezik: ‘geitonia’-k (ejtsd: gitonnyá) (görögül: γειτονία /tbsz.: γειτονιές). Általában a nagyobb görög településeken (mint pl. Trianta volt) minden szomszédsághoz tartozik egy templom, vagy inkább fordítva. Az én szomszédságom/ geitonia-m azt hiszem a Szent Nikolasz bizánci templomhoz tartozik (de ezt még egy helyi nagymamával jóvá kell hagyatnom), amely talán a leglenyűgözőbb középkori templom a lovagok idejéből, amit Rodoszon valaha láttam. Ott áll, ezek között a Theszaloniki külvárosához hasonlító urbánus épületek között ez a csoda, ez a tér és időutaztató színes freskókkal díszített kegyhely. Természetesen véletlenül akadtam rá. Aki meglátogat, azt elviszem ide. )
(A 267 méter magas akropoliszhoz Ialysos centrumából vezet egy aszfaltozott út, és egy kirándulóút is az erdőn keresztül. Felérkezni körülbelül két órás séta. Az erdőt azonban számos gyalogos ösvény szeli át, vagyis monopati (görögül: μονοπάτι). Ez az én vegytiszta természetem, ahol erdőfürdőzést veszek és virágokat, gyógynövényeket gyűjtök különböző célokból. A területet még csak éppen elkezdtem feltérképezni, és nincs is erre szemet gyönyörködtetőbb, illatosabb alkalom, mint a háromnapos eső után egy napsütéses nap. Ez volt ma, 2022 január elsején. )
(Rodoszon egy eső után látványosan kicsattannak a rügyek, friss hajtások a legtöbb növényen. Olyan erők folynak át itt a természetnek hívott anyagon, amit nem lehet ignorálni. Illatok, színek, ízek, formák, a diverzitás, az összhangok, a hangok mind együtt hatnak az ide látogatóra. Minden Erósz. majd hazaérve otthonában az ember nem érti mi csavarta el a fejét Rodosz szigetén… miért sír a repülőn?)
Sorolom miben láttam ma Erószt:
(A kakukkfűben és a perzsa kakukkfűben. Ez a kettő csak most éledezik, kap új erőre itt, a Filerimos hegyen. Mindkettőt immunerősítő teaként iszom helyi mézzel és helyi citrommal. Nyáron salátába kerülnek, télen levesekbe.)
(A hanga! Vagy rodoszi nevén erika (görög: έρικα, vagy ἐρείκη). ‘Ereike’ azt jelenti: törni. Ez onnan eredhet, hogy némely hanga fajból készített forrázat semlegesítette a vesekövet. A növényt már az ókori görögök is kiváltképp tisztelték a különleges méz miatt, amely virágából készül. Mivel virágot nem láttam rajta, ezért tapasztalatlanságomból adódóan még nem tudom eldönteni, hogy tavaszi, vagy őszi erika-t láttam. A tavaszi fehér virágú és most fog virágzásnak indulni, míg az őszi hanga virága lila, lilás-bordó árnyalatú, szeptembertől novemberig virágzik, és a belőle készített méz sötétbarna, néha vörösesbarna és enyhén kesernyés íze van. Nekem a legszebb, legcsodásabb ízű méz, amit valaha kóstoltam. Kevés termelő készíti a szigeten, de én tudok egyet. 
(Zsálya! A szívem csücske. Virágzás előtt, ő is most éledezik igazán a perzselő nyár után, készül a virágzásra.)
(A rozmaring virágzik! Teaként vérkeringés serkentő, a legjobb a hideg napokra és a jégcsap kezűeknek, mint én. Ne nevess, nagyon hideg a görög tél. (erről külön írni fogok, mert észbontóan lehet itt fázni))
(A hibiszkusz, a levendula, a citrusfélék… )
(A Pistacia Lentiscus, ez a különleges cserje a piros bogyóival egy nagyon fontos növény Rodosz szigetén. Kétféle neve is van itt a szigeten: ashinos – askinos (ασχίνος – ασκίνος). Az asszonyok a rodoszi falvakban (mivel ez az egész szigeten megtalálható) a szombati kenyeret ezzel fedték be a kültéri kemencékben a sütés alatt, hogy finom aromát kölcsönözzön annak. Rodosz egy falujában pedig a bogyókat is belesütik egy bizonyos ünnepi kenyér tésztájába.)
(És mennyi tölgyfa… Ialysosban rengeteg öreg, hatalmas tölgyfa van, amelyet az ókorban Zeusz szent fájaként tiszteltek. Az egyik hatalmas tölgyfa mellett találtam egy forrást, ahonnan most a vizet hordom haza (sajnos egyelőre nem στάμνα-ban…).)
(És persze ez a kis sárga virág, amely beborította az eső után Ialysos határát, és amin szorgosan dolgoztak ma a méhecskék: a Bermuda buttercup!)
(Újévi csokromat pedig jóváhagyta: Hamvas Béla a Babérligetkönyvben A virágszedés lélektana című esszéjében. )
(Íme a bizonyíték:)
(Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem és félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörű. Egészen természetes, hogy az ember a virágot letépi, koszorút fon belőle, gomblyukába vagy kalapja mellé tűzi. Miért? Nem tudom. Az ilyen egészen egyszerű tényben, hogy az ember virágot tép, van a legtöbb titok. Gyermekek gondtalanul szakítják, leányok bolondulnak érte, kirándulók nagy csokrokat szednek, a kertekből bokrétákat vágnak, s mindez így a lehető legnagyobb rendben van és így kell lennie. A virág is élőlény, s a virágszedés ölés. De szabad. Senki sem állja meg, hogy ne szedjen ibolyát az erdő szélén áprilisban. Olyan misztérium ez, amely előtt tehetetlenül állok és értetlen csodálkozással nézem. Könyvemben, amit szabadban olvasok, mindig virág van. Délen szívesen szakítom le a mirtuszt, a rozmaringot, a kicsiny lila sóvirágot, vagy a füge falevelet, a repkényt. Idehaza csaknem minden virágot, ami elém akad és kedvem van letépni. (…) Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé. (…) A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást.”)
2022. január 1. / Ialysos, Rodosz szigete
(A galériában látható fotók a szerző munkái. Lipcsei Mariann oldalai itt érhetőek el.
