Ügynöke voltam a vermeknek

A bukott lovag

Akarok egy fogalmat, 
amivel megmagyarázhatom, 
melybe már olyannyira gyökerünket vetettük. 
Ügynöke voltam a vermeknek. 
A rikítóan halovány utcán pár puszta reklám villog. 
Ez egy nagy éjszaka Ligetvárosban. 
Köpönyegben gubbasztok a leplezett vízköpőn, 
hirdetem az igazságot, ahová más sohasem. 
De meséltem már valaha, mikor elstartolt a bukási protokoll? 
Teleportálok egy kézi kütyüvel, 
A bokám néha késve jön, de azért jól vagyok. 
A processzorok tovább zsugorodnak, 
mire újra megpróbálod. 
Mikor nézel fel, mielőtt rá nem jössz, 
Hogy a kijelzők a zsebedtől a köztérig beszippantanak, 
s az algoritmusodból nincs visszaút közénk? 

Ez egy nagy éjszaka Ligetvárosban. 
A legnagyobb! 
A képregények dramaturgiája, 
ahogy Madárijesztő és én vergődünk a lépcsőházban. 
Újradekorált falak, 
kicseréltük a lámpaoszlopokat
a Centrumtól a börtönig -
imitt-amott inkognitós testünk formabontása
a fémrács gerincén -
de vajon mohóbb-e a bűnök mestereinél, 
ha mesterként tanítványa vagyok a félelemnek? 
Hányszor taglóz csatlósa, 
hogy még várjam, hogy az éjjelből a nappal nem mehet tovább. 
De most a padlóra gurít. 
A maszk összetört, és vele az egész város. 
Aprón fertőződik meg tőle a világ. 

Ez egy nagy éjszaka Ligetvárosban. 
Ügynöke lehetnék. 
Az újságírók főműsoridőben
nyílt szennyest remélnek tárogatásra. 
Hát felrobbantom ezt a képletet. 
Egy hangzavar után lángnyelvek alá búvik a családi fotó
és a pulyka a Hálaadásról, 
s valahol én is. 
Valahol, amit senki sem sejthet. 

S ha ezek a lángnyelvek nem volnának
kisunokám, most nem mesélném ezt, ahogy
ezeken a szebb nappalokon lábamon ülsz. 
De ahol már én vagyok, 
ott annyira vagyok pont a többi közt, 
amennyire senki meg sem érdemli. 
Egy mesteri bűnnél talán nincs szebb beszéd, 
hogy mennyit is ér a mai igazság. 

2018. szeptember 6. 
Egy ligetvárosi vízköpőn

Túl a legszebb horizontokon

Széttörtem strófákból szavakat, 
hogy sok darabjából összeálljak
azzá az eggyé. 
Összefolyik tintasávon, 
nagy csillagok akvarelljén. 
Az alkotó pihen, a műhold követ. 
Annyi maradt a közértben, 
amennyit hagyott benne a stewardess. 
A rúzs és púder mögött reklámmá nevelt arcok, 
hangok és ráncok felvarrt utcái. 
Dolgok, amiknek a nevét nem tudom, 
de ismerősek. 
Kanál cukor idegen boldogságokból. 
Mivé kentelek el? 

Ha visszafesthetlek a Mindentúliságon, 
túl hamar rájönnek, hogy integetésünk
a terminálra nem búcsú, de szerény
üdvözülés a teljesség felé. 
A csillagok késve érik el a szemeket. 
Alkalomra várnak, hogy meghalhassanak, 
mire könnyeznének beléjük. 
Egyikük elkent fővel
kacsint az Apollo-járatra. 
A stewardess szól: 
„Hölgyek-urak! Ha most elnéznek jobbra, 
tekintetük kisül, 
s meglátják az elmosott alakzatokat. ”

2019. április 22.

Hortobágy, végállomás

Ez annyira magyar, hogy közömbös. 
Egy részében igaz, a többiben pedig jó volna annak lennie. 
A hungarikum Pusztaság kinyúlt a nyugati zsarátra. 
A vonatfülke összesárgult és én remeteként belenéztem a kilátásodba. 
Elbóbiskolásomkor a kertünkben kergetőzünk egy boldog párkapcsolatban. 
Néhol kicserélném az állad hegyesebbre, hogy ne ütközőbakként álljon meg benne
cifra simításom, mikor éppen ott tartok az álomban, hogy nőm leszel. 
Mintha pajzán kuncogásod lenne most alkalmi hallásom. 
A mozdony felharsog, „a kurva életbe”, szól ki pszichém, a druszám; 
de csúszol-mászol fel egy könyvből bűvölt kígyókarokkal
fandango-kasztanyetta rigmusán. 

Tudom, ha hazaérek, legénylakásomban az idő leszel majd, 
recsegsz a lépcsőn latexcsizmában,
és úgy nyergelsz majd meg, mint egy vadnyugati bordélyházban. 
Ebben a kis önsajnáló képletben jut eszembe, 
ahogy reggelente a gabonapelyhet rágod –
vagy csak épp fogaidként csattognak a sínen a kerekek. 
Hortobágy, végállomás következik. 
Szól ki a kalauz a képletből. 
Újrakezdve a vázlatokat látom már, ahogy ködös szemüveglencséid
bezárnak, s abban az elmélkedő nézésedben már nem is állhatok meg
kettesben veled az Astorián. 

Kit temettünk el a végén: 
a nagyharangot, az ásót, a kapát vagy a csatabárdot? 
Blaha Lujza bágyadt nyarain egyszer egy kirakatban
végigmérve egy kosztümöt a méretedben
azt ígérted: „Nem leszek veled ennyire luxus.”
Mégis luxus alkalom, hogy egyedül fülledek a fülkében. 
És most is velem vagy. 
Hortobágy, végállomás – viszontlátásra, és: 
az értékeid ne hagyd őrizetlenül.

2018. november 4.

Jelenések

És rejtegetted tovább
akvarellbe hazugságaid. 
Kiszáradtak. 
Cserepei mögül tört ki a mennyezet. 
Skarlátjaidba kapaszkodok, 
hogy tengelye legyél képzeletemnek.

Megint félkegyelmű az április, 
Szinte már június. 
Bólogató májusfa lennék köztük
hosszú, matuzsálem karokkal. 
Tavaszi niszán tiltott gyümölcse, 
apokrif végzet a zivatarban, 
bár ez lennél. 
Összetört pecséthatosban
az ép hetedik. 

A világot forrasztó viasz vagy
a hívogató stigmákban. 
Ostoba köszvény az oldalamon. 
Sóhajod átjár, mint aszályos szél sebem. 
Mondd, ne pillantson vissza rám
Krisztus a Golgotán. 
Összeomlok a világért, ha
kettőnkért porba hullhat
a hetedik pecsét. 
Csak vázlatokat rajzol a vízfesték, 
de ne félj: a viasszal a tragikus vég
rabult ejt majd, ahogy elég az emberiség. 
S az Új Paradicsom elsőszülöttjeiként
végezzük próféciánk: „Boldogan élt... ”

2019. április 3.

Számadás

Szánd meg a szétnyomott bőrfotelt, 
Hogy porosan prüszköl parfümöket. 

Szánd meg az összetörött borüveget, 
Hogy nedve most mint belülről testek. 

Szánd meg a penészes sarkokat, 
Hogy szitkokként köpte ki száján. 

Szánd meg a bőrcsonkos késeket, 
Hogy vérével őrizte éhségemet. 

Szánd meg a csúf ablakokat, 
Hogy szerelme gyerekcipős és vak. 

Szánd meg a szétfolyt órákat, 
Hogy nem ültettem ölemen sokat. 

Szánd meg a kiürült szobákat, 
Hogy nem hallok fürge lábujjakat. 

Szánd meg a zaklatott részleteket, 
Magasra nyúlt a tizedik emelet. 

Szánd meg a közelgő félelmeket, 
Hogy magam magánya egyszer levet. 

Szánd meg, Isten, a holnapokat, 
Hogy egy kulcs megzörren, ajtót nyit, s itt marad.

2018. november 16.