Népzenés autós utazás. Csikozzuk az utat…
…majd megérkezünk a Csorba tóhoz közeli parkolóba. Még ment a matek. Még kérdések vannak: Hova pakoljunk: táskába vagy hagyjuk hátra? Kell vagy nem kell? Te mit hozol? Miért hozod? Repkedtek a kérdések és a percek…. majd elindulunk.
Néhány száz méter után, a sorompónál ismerős arcok, ők autóval mennek fel a házhoz luxus. Csomagjainkat felviszik köszi, mi pedig felkocogunk a házhoz egészségünkre.
Házban Joe, egy „régi motoros” mutatkozik be mik vannak!?; Mareknak helyi mindenes beköszönök, kirendelek egy ‘velky’ radlert törzsvendéghez illően; Sanyinak és Gergőnek pacsi majd elindulunk – újból. (18.40)
A nap még ontja sugarait, de a völgyekben már árnyék honol.
Tupa mellett túrázunk fel – felnézek. Itt is, ott is jártam-másztam. Jó emlékek, főleg téli időkből. Szeljük a métereket hosszában és magasságban is. Felérünk az Omladékvölgyi-Jeges-tavához. Jön elő a kérdés: bivakoljunk? Itt, vagy inkább a nyeregben, a havon, a sziklán..?
Még korai, még napos, még még még…
Kényelmet feladva tovább megyünk. Szeljük a szinteket, kőhalmon kaptatunk, majd havon haladunk s újból „úton”. Habár napközben többször felmerült a kérdés, csak most tudunk dönteni arra a kérdésre: hol térjünk nyugovóra. Talán este kilenc felé találjuk meg helyünket. Megtaláljuk a helyünket? Egy hatalmas kőhalmon, találunk egy viszonylag egyenes részt. Kövekkel kiegyenlítgettük, a végére nagyobbat teszünk, így nem fogunk lecsúszni.
Leves, citrom pótlós tea, csend…
zergék öröm rohangálnak a völgyben,
madarak csicsognak néhány méterre.
Itt a semmibe mindenünk megvolt.
Felolvasok két történetet, közben rotyogott a hó alatt a tűz. Lassan a beszédből duruzsolás lesz majd áthajlik csenddé. Nyugodtság hatja át a tájat, s benne engem is betakar az éjszaka…
4:30-kor kelek – magamtól. A Vaskapu-katlan szépséges panorámáján allélok. Reggel már nem emlékezem a tegnap esti beszélgetésre, pedig volt szép (Élet) summázat. De néha a szavak csak jönnek – mennek. Az írás marad, ha van a közeledben egy papír darab. Mivel akkor, ott volt, leírtam mit álmodtam:
Uhuru Peaket kell lerajzolni. Az mondják, hogy Szent István Hegynek is hívták valamikor réges-rég. Valaki történelem könyvbe illő sok emberes rajzokat firkált. Ez az utolsó villanás mielőtt kinyitom a szemem. Az álmomba persze minden részlet dúsabb volt.
Kelek, citrom pótlós tea, csend…
ami tegnap este betakart, az most kitakarózók és kész-
ülök
Felkeltünk, elkészülődtünk, közben jött két lengyel mászó. Cigarettáztak…és más élvezeti cikket is fogyasztottak: beszívták a tájat. Az első csúcsig jönnek élvezkedni, nyaraláson vannak. Tudtuk meg a rövid beszélgetésből. Lengyel-magyar két jó barát, együtt másszák a Magas-Tátrát.
6:00 után indulunk. Guszti hozott hágóvasat, amit most használ is. Bot és jégcsákány kombóval a nyeregig megyek, hóban, firnben. A lengyel srácok a nyomunkba. Okos húzás.
Nyereg mögöttünk, hegy előttünk. Fel-le majd le-fel…. Most még nem tudom, de ilyet fogunk csináljuk több mint 15 órán keresztül, mégis élvez(t)em minden pillanatát.
Nyeregben láttuk meg a „másik oldalt”, ez az új kép nyitotta ki a szemem. Azelőtt azt hittem, hogy mennyire tágas az egész világ; a hely, ahol eddig léteztünk, benne volt minden, amire gondolhattam volna. Akár teljesnek is mondhatnánk. Itt sziklák, füvek, fenyvesek, fák, lejjebb település, messzebb homályos dimbek-dombok, majd újból messze felhők, amiket akár Hegyeknek is nézheted. Bejárni is teher. A ‘nyergen’ túl a világ egy szempillantás alatt kitágult, amit eddig láttam, megtöbbszöröződött és
egy újabb dimenzióval v é g t e l e n ü l t
Ebbe a csodás világba másztunk Gusztival, akitől elszállt gondolatom apró részletét kérdezgetem, mint egy kisgyerek: Az mi? Mi annak a csúcsnak a neve? … és az? Mettől meddig tart a Kacsa-völgy? Ott lehet mászni? Ő meg válaszol, mint egy kedves tapasztalt tanár, tanulok Tátra tudonktól.
…hogy lehet 15 óra mászást átadni? Eszembe jut nemrég olvasott József Attila:
mászás
beleás
zanzás
zizi
kiki
Miki
Mindenki
ott mász-
ott
tél volt
hó esett
jöttek az ünnepek
azon gondolkodtam
mit is írhatnák Neked, amit
képzelek vagy látok?
igazat vagy valódit?
Nyergelünk,
Felérünk,
Széles-Vaskapu-hócsúcs,
Első
Elkezdődött
Elemünkben
Eltekintek
Ellátok
Elkapom
Elraktározom
Elővehetem
Enyim
De megosztom
Így mindenkié
Körbefotózunk az első csúcson.
Az első mindenkinek megmarad.
Látom az előttünk lévő szikla rengeteget.
Mi vár ránk?
Kell-e tudni? A szitut ott és akkor oldod meg nem kell előre ráfeszülni. Felkészülni lehet. De a kettőt ne keverjük össze. Úgyis olyat kapsz, amit megoldasz… vagy jusson eszedbe, a Hegy megvár. (Ha kell értelmezd így: fordulj vissza!)
Az első csúcsról elindulunk…
A további ismeretlen nyílik meg.
Hívhatjuk, úgy is: felfedezés.
Elkezdődik a csipke, föl-le-föl-le…
Valamikor a második nyereg után visszatekintek az előző csúcsra. Ott ül a két lengyel mászó. Hesszölnek. Jó dolgu(n)k van. Előre tekintek: 150 méteres szikla gerinc, a Vaskapú-hócsúcsok része. De addig egyet ereszkedünk. Nem emlékezem, miből. Kötélgyűrűből szerintem …. hmmm, igen, abból! Másképp ereszkedek, mint szoktam. Mintha hímestojással lenne dolgom. Óvatosan, nyugodt mozdulatokkal, egyenlítem az erőelosztást. Ereszkedéskor plusz biztosító pontot vagy hevedert teszünk be, de a második ereszkedőnél van, hogy ezt kivesszük. Persze így is több kötél(gyűrűből) ereszkedünk.
9:00 környékén egy „lyukhoz” érünk. Ritka egy ilyen formáció egy gránit tömbben. Újabb fotós állomás. Majd mászás. Merre? Látja? Márta?! Már látom.
De előtte van még egy torony. Nemrég irtam erről a névről. Ez a torony őrzi-ősi-hősi nevét. A torony: Wachter-torony a név pedig: Wachter Jenő.
Tisztelet, emlék, int
és
hamar elérjük a csúcstömböt. Már régóta vágyok Mártira és most itt ‘hever’ előttem. Legjobb szitu, hu-HUU. Évek óta nézem az Omladék-völgy szépségét, a végén ott magasodik, összetéveszthetetlenül a Ganek-csoport legmagasabb, legimpozánsabb csúcsa: Márta vagyok neked Márti. Tátra ül a szivemen.) Jordán Károly ezt a csúcsot későbbi feleségével, Lavallé Mártával mászta meg elsőként, 1899. augusztus 29-én. Innen a név.
Guszti meséli, hogy milyen kémény van itt: kitett. Hátitáskával ezt a kéményt szűkössége miatt nem lehet megmászni – előttem és már látom is. Egy tömb kitüremkedésre kell kilépni, illetve áthúzni magát az embernek. Van egy fél tenyérnyi hely, ahova a cipő mehet. A repedésbe pedig befér(ne) pár ujj. Nah, most oldd meg. Jó kunszt, de nagyon kitett. Fel, stand, csúcson: Mááártin! 10:00 környéke lehet. Ezt se jegyeztem fel pontosan mikor volt, mondjuk a fotók készítéséből kiderül(t). Kedves Márti Barátnőmre gondolva, hogy egy Márta-csúcsós kép is kinn van a falán, tovább(i jó kedvvel, bőséggel) indulunk.
Előttünk a gerinc további szakasza, távolabbra nézve ott magasodik a messze-messze a Tátra-csúcs és tőle hátrébb a Tengerszem-csúcs; majd visszatekintek, ahonnan indultunk.
Kezdet és vég.
3 kilométer Meredély.
Jó, ha az ember látja távoli célját?
Tudja mennyit kell érte tenni?
Újra tud-e tervezni?
A Hegyen megtanulhatod. /
Segít a Tisztelet, az Alázat/
____________________/ O|߫߫߫ ߫ ߫ ߫ ߫ |___
Nagyon tetszik a Kacsavölgyi-Zöld-tó. Elcsodálom a „delta” torkolatát. Olyan, mint egy földrajz óra, élő térkép elemzéssel. Ha olyan tanáraim lettek volna, akik ilyet mutatnak, lehet, hogy más szakmám lenne. Ki tudja? Mindegy: ok-okozat. Így is úgy is ide jutottam. Itt van dolgom.
Ruman tornyosul előttünk, majd egy hirtelen mozdulattal már a tetején vagyunk. Pálcika-pálcika, kisszék, hóember (11:48) Guszti 2011-es bejegyzését olvasom a csúcs-könyvben. Itt is emlékezünk valakire.
Már 5 órája figyelek, koncentrálok, összepontosítok. Szerencsére a figyelés már belém ivódott. Ehhez sokat kell tapasztalni, mindenféle környezetben…. tudatnál kell lenni. Megy-
ek. Közben a felszinemen ott van a Tátra táj csodája. Nézegelődünk, néha egy-egy kiszökellés tetején, csúcson egy kicsit többet időzünk. Körbe tekintünk, a Hegy lábánál elterülő völgyek zeg-zugós rejtekeit pásztázom, miközben belülről szélesedik mosolyom. (Happiness is between your ears.)
Ruman tetején tartottunk egy kis ebéd szünetet, amit néhány tíz perces pihenést jelentett. A gerinc északi oldalán behúzodtam egy kisodúba, így nem sütött rám a nap. Később ez is meghálálta magát. Betolom a tápom, sasolok: nini, ott egy tó, a Rejtett-tó. Neve is, elhelyezkedése is tetszik. Rejtett kincs. Ez az egész.
Valamikor napközben hallok 1-2 mászó vezényszót. Magyarul.
Sárkány-falról jön.
Sárkány-falon megy – már látom is a mászókat.
Jól van, megtanulták a szavakat és használják is. Örömosoly.
Néhány éve másztam ott G. Balázzsal. Egy nagyon kedves mászóbácsi volt még rajtunk kívül a fal alatt egy ifjú padavánnal. Megkérdezte, hogy mit akarunk mászni, mondtuk a Plškova cesta-t. Azt mondta, jó, akkor ők a mellete lévőt (Puškášova cesta.) Nagyon kedves gesztus.
Nah, vissza a „most”ba: ebéd után folytattuk a mászásunkat, ami konkrétan újabb ereszkedést jelentett a következő nyeregbe. Ide jöttünk fel télen, hogy próbára tegyük magunkat és megpróbáljuk a Ganekot megmászni. Most ugyancsak a Ganek a cél – csak nyáron. Ismerős, de mégse. Eszembe jutnak azok a helyek, amik a nehézséget jelentették. Akkor a sima táblán laza, leseperhető hó volt, amin nem jól tart bakancs. Most, ilyen körülmények között, mászócipőben: sima-liba.
Itt jött sorra a Ganek, Középső-Ganek és Kis-Ganek. Az egyik résében csináltunk is egy kunsztot. Enyhén áthajlós résznek mentünk neki, ahol a fogások kellemesek voltak.
Néhány méter izgi után jöhetett újból a felszabadulás érzése. Elértük a Kis-Ganekot, innentől kezdve folyamatos lefele mentünk, másztunk vagy ereszkedtünk egészen a Ruman-csorbáig. Sok helyen nem volt egyértelmű az „út”. Ez a rész rettentő hosszúnak hatott. Ereszkedünk, szinte már a monotonitásig. El is mentünk egy ereszkedő karika mellett. Csak később vettük észre, kb 20 méterrel lejjebb, de így megtaláltuk a következő ereszkedő karikát, amit ki is használunk. Aztán kiélve az addigi óvatos, hímes-tojásos ereszkedést most lekommandózok. Mission completed.
Aztán megtörve a monotonitást a Berci-torony kiemelkedését bámuljuk. A gerincből, mint egy őrtorony szökken a magasba. Mintha szikla szemei örökké figyelnék az arra mászót, legyen az bármilyen idő. Itt időtlenség van. Talán érzed is 😉
Keleti-Ruman-csorbában egy csokit benyomok. 5 perc pihenő volt a melegben. A csoki a szájban és kézben és előtte a zsebembe is olvad. Pár korty víz, aztán biztosítom Gusztit a további mászáshoz.
Közben a cseppek nemcsak a számba, hanem a térben is vannak. Hallom, ahogy csepereg a víz. Elgondolkodom: Egy érnek, pataknak van hangja, de mi a hangja egy cseppnek? Hallom, de nem látom a patakot. A Ruman-völgy hórétege alatt lehet valaHÓl. Közben itt volt az a pont, ahol megpróbáltam egy kicsit visszaemlékezni arra, hogy lehettek a szögek, az ereszkedő helyek, de már most nem emlékezem mindre. Elmúlik… most múlik pontosan…
Egy gyönyörű éles gerinc van előttünk, Keleti-Ruman-fog és Nyugati-Ruman-fog szépsége ékeskedik. Akiknek tetszett a Simon-torony éle, annak ez a gerinc is paradicsom. Valamennyivel hosszabb. A kevés expressz, ami nálunk volt, most mind elhasználjuk. Élménymászás a kövön-köbön. Gerinc végén szintén van 1-2 kunsztosabb hely, de nem kell áthajlást mászni, hiába látszik olyannak. Majd újból egy könnyebb részhez érünk. Most már a Tátra-csúcs északi hatalmas tömbjén megyünk felfelé. „Scrambling-ezünk”. A kőtömbök lazák. Egy kisgyerek nagyságú kő megmozdul a bakancsom alatt, de kikerülöm. A felette lévő szintén laza kövekre lépek, ami viszont megindítja az előző nagy kőtömböt. Felriadok és Gusztinak kiálltok….
Az idő ilyenkor lelassul. Guszti egyhelyben marad, a kő gurul felé. Guszti marad, kő gurul. Guszti addig várt, ameddig a kő olyan közel ért hozzá, hogy tudja hova kell lépnie, hogy a követ még pont elkerülje. Megnyugszom… A kő először ketté törik, majd több darabra és úgy folytatja a mélységes szakadékba az útját. Nagy szerencse, hogy Guszti ki tudott lépni alóla és hogy erre nem másznak.
Felérünk a csúcs alá, de még az árnyékos részben leülünk és a tájat bámulva, betolunk egy kis ‘vacsit’. 18.40 felé járhat az idő.
Visszatekintek a már végigmászott gerincen.
Gyönyörség fog el. Most már úgy érzem, hogy sikerülhet a kitűzött terv.
Mennyi le-felen vagyunk túl…. eppur si mouve!
Újult erővel
…fogok a további útnak. Jól esett a kis energia pótlás, (szellemi) táplálék. Összenézünk. Megyünk? Megyünk. Tátra-csúcsi-oromrés majd onnan Tátra-csúcs északnyugati ormára fel. Itt van egy szép kereszt, amit perceken belül elérünk. Utoljára a szülinapomkor voltam itt. Téli körülmények között. ‘Mosóhaj’. Tovább megyünk, lefele a nyeregbe. Róth Márton-csorbában Guszti megkérdezni, hogy merre menjünk, de mivel van egy Róth Márton ex-kollegista Társam, a kellemes koleszos & olaszos emlékeinknek szánva az időt, felmászunk a csúcsra. Bekunsztolok egyet, és máris a 2520 méter magasságból kör-szemléljük a Magas-Tátrát.
Sokszor a csúcson mégis mindegyik más, mégis ugyanaz. Mindegy. Hegyek ormainak teteje még narancsban fürdik, de a lábuk már szürkében ázik. Messze ködbe vész a látóhatár széle, mégis tovaszáll képzeletem… hol vagyok, magam se tudom. Világegyetembe helyezheted magad. Pont oda. Pont ott vagy. Ott van egy pontban. Közben az ég kékje besötétül mögöttünk. Elöttünk, engedem az utolsó sugarakat, hogy arcomba szívódjanak, s a nappal eggyé lehet ilyenkor válni. Ha még egy pillanatra is. Hiszen mi a végtelen, ha nem egy örök pillanat?
A Tátrás világban tanakodunk, hogy a Kakas-csorbáig lemenjünk-e vagy csúcsról ereszkedjünk. Végülis találunk egy megfelelő kőtömböt. Elsőnek ereszkedek, de megérzem, amikor a tömb az ereszkedő súlyom alatt megmozdul… Aztán már csak szikla-túra.
Egyre izgatottabb lettem, újratöltődtem (nap)energiával, mintha most kezdtük volna a mászást. Magam már nem csodálkozom ezen annyira. Hihetetlen mire képes az emberi test, még 14 óra mászás után is. Csoda! Ti mind csodák vagytok!
Vidámsággal megrakott hátizsákkal jutunk el a Hunfalvy hágóig.
Ott letettük és szinte felrohantunk a Tengerszem-csúcsig. Rájöttem, hogy itt még nem voltam nyári körülmények között. Megvolt az új kor divatja: a selfie.
Eljutottunk a vég(é)hez.
Kezdet és vég.
3 kilométer Meredély.
Jó, ha az ember eléri távoli célját?
6:00 felé kezdtük és most volt kb. 21.30. Úgy éreztem, bármi történhet a helyzetben tudok maradni. Egyenlőre csak a hágóig mentünk vissza a hátinkért. Majd eldöntöttük: hiába volt minden felszerelésünk a bivakhoz, a Rysy alatti menedékházat választottuk esti pihenőhelyünkéül. Betoltunk 1,5 folyadékot még este és pisilés nélkül feküdtem nyugovóra. Aludhattunk, a földön. Gitárra és dallal takarozva próbáltam nyugovóra térni, de valamim a kinti térben maradt. Még sokáig gondoltam a sziklaszirtekre, az az napi gerincre, a távra, a tájra, a Rejtett-tó kincseire, Guszti hangjára, a reggeli közeli madárka csicsergésére, a zergék felhőtlen ugrálására, a ‘nyereg’ által indukált új világra, a messziség közelségére, közeli messzeségekre, a semmi mindenére, a minden semmisségére, mindenre, amit nem lehet felsorolni, hogy még nézni is
…m i n d e g y…
