Színekre vágyom 1. – A Vérmező, Budán

Uri Asaf

Színekre vágyom (1)

A Vérmező, Budán

A gondolatot a színek éltetik és viszik az örök emlékezés helyére. Emlékezetes szín a vörös, a vér vörös színe, a Vérmező Budán, vagy a Júdás mezeje Jeruzsálemben, melynek arámi neve: Ákeldámá (jelentése: a vér mezeje). Az emlékek szálai önmagukban majdnem színtelenek, de a képzelet kiszínezi a színtelen kötegeket, melyek valós fizikai képét a modern mikroszkópia adja vissza. Kiskoromban azt hittem, hogy a Vérmezőn a fű piros. Egy időben, valóban piros volt a magyar felvilágosodás kiontott vérétől.

A színekről viszonylag keveset tudunk, érzékelésünk a felületen jár. Derek Jarman a híres filmrendező, a Chroma c. könyvében úgy ír a színekről, mint a vérbeli művész. Annak, aki művész, csak költői módon szabad írni a színekről, és nem úgy, mint Goethe, akit a színek az áltudomány sűrűjébe sodortak (ld. Farbenlehre). Az ilyen fajta áltudomány nem költői, hanem riasztó kiméra. Kedvelem Wittgenstein írását a létező vagy elképzelhetetlen színekről, (Über die Farben). Izgalmas, logikai közelítéssel Wittgenstein szín-kentaurokat fabrikál, mint például a szürke vagy a barna lángot, kigúnyolva a nemlétező színek és árnyékok kínkeservét.

Nem tudom, mikor vettem a kezembe először kémcsövet. Akkoriban történt, amikor a Vérmező színének anomáliái felől kérdeztem a felnőtteket, jó magam pedig kémcsőben kémleltem, vártam, lestem a színek képződését. A kémcsőben látott színreakciók messzire repítettek: elkülöníthető színes felhőkhöz, (ún. csapadékokhoz) jóval később az analitikai kémiához, a TTK Schulek Intézetében. Kémiai játékaim egyetemi tanulmányokkal folytatódtak, ezzel egy időben, első próbálkozásaimmal a festészetben.

A szerelmes úr

Robert Walser szerelmes úr, aki virágot, forgat a mutató- és hüvelykujja között. Nem szórakozottságból teszi, nem is elkötelezettségből. A virág kihegyezett ceruza, ezért nem is szánhatta senkinek, csak saját magának. A grafit ezüstös nyomvonala pontosan követi a virággal játszó kéz mozgását, tempóját. Kibe szerelmes ez az úr? Önmagába, a saját képzeletébe, akivel sátáni szerződést kötött, – a szövetséghez felhasznált vér a grafit. A ceruza szabadabban jár, mint a gondolat, senki nem állíthatja meg, senkinek nem tartozik felelősséggel arról, hogy hova tart. A szerzőn és a papíron kívül senki nem láthatja az írásokat, még a szerző bizalmasa sem. Walser mesteri etűdöket ad elő, másrészről, a bolondját járatja az utókorral: nem kívánja, hogy az emberek Walsert olvassanak. Arra a posztumusz bádogdobozra gondoltam a hagyatékából, melynek a külső díszítése megkapó, és amikor leemelem a fedelét a fajsúlyos üresség élvezetes dohányillatban tárulkozik elő. Száraz a szám, száraz a torkom.

A „ceruzatartomány” (Bleistiftgebiet) írásai kusza pillantást vetnek a nemlétező közönség felé, a szerelmes szerző önkéntelenül is sejti, hogy sokan közelítenek, az újdonságot szomjazó kíváncsi olvasók. Walser képzelt lénye télikabát, amit többször kifordítottak az idők során, de egyszer biztosan: Minden szövege meglepetés. A tudás hímzett kárpitja igazolt hiányzást ír nekünk az élethez, jelentéktelenségünk okán mindenkinek, minden napra. A humor kötelező, a komoly és a közönséges kizárt. Walser csak a havat érinti meg kesztyűtlen kézzel. Mintha mindig betartotta volna a második parancsolatot. Az idegenségében magunkra ismerünk. Elidegenedése zseniális és varázslatos. Walser, Gogol ellentéte.

Nem érintett senki

„A szavaknak, melyeket kimondok, saját akaratuk van, erősebbek és hatalmasabbak, mint én magam…” (Robert Walser: Microscripts). Saját szavaim, az előttem és a mögöttem járó szavak létfontosságúak: kétfelől támogatnak, hogy állva maradjak. Engem nem zavar, ha mások ülnek vagy fekszenek, szerény vagyok és hallgatag, csak titokban szólok, a legtitkosabb köreimben. Soha nem mondom ki fennhangon, mindig kerülöm a testi közelséget. Még nem érintett senki, kivéve az édesanyám kezét. Alkalom lett volna bőven, testvérem berlini műterme körül, ahol annyi szivart füstöltem el és még ennél is több papírt piszkoltam, de az érintés ingere elkerült. Gondolatban mindig az írásaim között voltam, észre sem vettem, hogy ezen kívül létezik világ. Így ringatóztam boldogság és boldogtalanság között, minden nem ide való szó „impertinencia és indiszkréció gyanánt” hatott a szememben, szégyenkeztem miattuk, a saját szavaim, mintha idegenek lennének, idegen érintések. Ezért soha nem kerestem az általam leírt szavakat, és miután a betűim kikerültek a tűhegyes ceruza alól, már nem volt bennem ujjongás. Minden baj oka a türelmetlenség, a tompa képzelet sürgetése, mely nem hallgat arra, ami egyszer már elhangzott, új színekre vágyik, új hangokra és új tájakra. Ilyen vagyok: látni se bírom azt, ami egyszer a papírra került. Akkor sem, ha azok az én szavaim. Beérem azzal, hogy egyenesen állok, hogy a tőlem kívül állók állva tartanak. Nézzünk előre.

Exsultate jubilate

A zenekari hangszerelésű dalt híres énekesnő adta elő, kinek testén minden arannyal csillogott, a felső ajka felett alig látható cseppek, talán az élénkítő kámfor maradványa, melytől a művésznő láthatóan megborzongott. A dal a mennyekbe vitte őt, a korán elhunyt zeneszerző karjaiba, aki istenként trónolt a szivárvány színű kerubok között. Alighogy felérkezett a dal oda, ahová szánták, az énekesnő melegsége, remegése és édes verítéke örök feledésbe merült. A zenekedvelők többsége egyikükre sem emlékszik.

Robert Walser aki a meglepetések embere, jól tudja, épp ezért senkit se nevez a nevén. Nála mindenki névtelen felvillanás, jó esetben futó jelenség. Walser egyszerre mond nemet és igent. Ha halk, szerény dallal kezdi, hangos crescendoval végzi, aztán észrevétlenül távozik: kilép a képzelt valóságból. Bár tudna határozni, de nem akar. Nem akar a tények foglya lenni, mert a tények nem léteznek. A tények nemcsak, hogy nem léteznek, de képzeletben rombolnak is. Walser a saját véleményét képviseli, ami nem vélemény. Szemében a szerelem, az egymásra találás elkerülendő, mert nem is lehetséges. Az ilyen vélemény, az irodalomkutatók akarata ellenére, velünk együtt a feledésbe merül.