(Nekidől a Tudás Fájának, és rágyújt egy Lucky Strike-ra)
Feltétlenül szőkének kell lennie – és nagyon, nagyon szépnek.
Festett szőkének, akinek időnként bizalmasan megsúgják: talán a barna haj mégis bujábbá tenné. Mire ő csöndesen elmosolyodik és megmarad szőkének, mert nem kíván még ennél is szebb lenni.
Feltétlenül okosnak kell lennie, olyannyira okosnak, hogy kétségeid támadjanak: most üzekedj, vagy inkább beszélgess vele.
Feltétlenül Ágnes legyen a neve, hogy hordozza e név misztikus tisztaságát. Egy Ágnes akkor is makulátlan marad, ha paráználkodik.
Feltétlenül férjes asszonynak kell lennie, hadd legyen nagyobb tétje kísértésnek és paráznaságnak. Csak egy bűnös asszony méltó arra, hogy egy férfi időnként meghaljon érte.
A férjnek álomlovagként kell megjelennie. Érzelgős filmek hőse. Okos, udvarias és elegáns. Gazdag. Kimért, józan és megfontolt, fölöttébb tapintatos. Ám szenvedélynek se legyen híján, ne legyen könnyedén eltiporható ellenfél. Olyan ifjú, akire szerelmet és családot, egy életet lehet alapozni. Olyan férfi, amilyenről a legtöbb nő álmodik, de aligha létezik.
Két év forró szerelem után álomesküvő, majd szenvedélyes nászút, a kliséknek megfelelően, egy trópusi szigeten.
Villa, úszómedence, elegáns autók. Biztos jövő, mely fürtös angyalgyermekeket, világ körüli utakat és nosztalgikus öregkort ígér.
Akárcsak egy rózsaszín regény epilógusában.
A rózsaszín regény epilógusát azonban a kék regény prológusa keresztezi. A kékből előlép a Sátán, nekidől a Tudás Fájának, és rágyújt egy Lucky Strike-ra.
Az idő két és fél századévet görbül, és Emmanuel fölkapja a fejét egy vacsorán, Göteborgban: Stockholm lángokban áll! Ágnes rápillant a kölyökképű alakra, és megtorpan, mintha most látná először a téli tengert. A tűzoltókocsik kétségbeesetten szirénáznak; égő ruhájú emberek ugranak ki az ablakokon, és vijjogva röpülnek tova, a Balti-tenger felé. Ágnes lassan lép oda Jausshoz; kipirult arcába apró jégszilánkok csapódnak, és hirtelen egy északi sziget jut eszébe, ahol sosem járt. Stockholm olyan, akár egy felperzselt hangyaboly, amelyre petróleumot öntöttek és meggyújtották. Romok mindenütt, és összezsugorodott holttestek. Mígnem fújni kezd a szél és egyenletesen szétteríti a kormot, melyet nemsokára eltüntet a havazás. Mikor kilépnek a körútra, Ágnesnek nem tűnik föl a szokatlan csönd az utcán, sem az őrült hangzavar az ördögi kávézóban, ahol teremtett lélek sincs egy Arcimboldo-festményből kilépő, szárnyas pincéren kívül.
Ágnes mit sem vesz észre, holott a bűn már elkövettetett, csak még nem szolgálták föl a bűnhődést, csupán a kávét és a konyakot.
(Egy szekrény mögül, a kék semmiből)
Mielőtt Ágnes kilépett az ajtón és belépett az életembe, néhány nappal, vagy egy héttel, kettővel, akár egy hónappal is előtte, meglátogatott valaki vagy valami. Nem hívtam, nem idéztem, nem vártam rá. Mégis előbukkant valahonnan, a sarokból, egy szekrény mögül, a kék semmiből.
– Well, sir! – mormogtam, mintha mi sem történt volna, és kiléptem Jules Verne regényéből, a Kétévi vakációból.
Doniphan, a regény délceg hérosza utánam lőtt, de nem talált el, pedig köztudottan kitűnő céllövő. Nem törődtem a fülem mellett elfütyülő golyóval, cigaretta után kaparásztam, de hamar rájöttem, hogy az utolsó csikket a Chairman-szigeten nyomtam el, egy keskeny levelű bokor tövében.
Meghiszem, hogy később, midőn az éles szemű Service rábukkant a már félig elázott csikkre, és kissé odébb az összegyűrt Lucky Strike-os dobozra, igencsak meglepődhetett.
Elindultam hát az éjszakába, cigarettáért. Éreztem, hogy követ, bár lépteit nem hallhattam. Nem volt könnyű utam. A bokrok mögül bennszülöttek figyelték minden lépésem. Határozottan féltem. Megszaporáztam lépteimet, és csak a hídon lassítottam egy picit, hogy megnézzem, miként csáklyáznak meg a kalózok egy holland kereskedőhajót. Mikor megérkezett Nemo kapitány, hogy megmentse a bajba jutottakat, tovább indultam, és addig ballagtam, míg az északi szélesség és a keleti hosszúság egy adott metszési pontján nyitott üzletet találtam. Midőn kiléptem a boltból és kapkodva rágyújtottam, ismét magabiztosnak és legyőzhetetlennek éreztem magam. De nem tartott sokáig, mert újfent ráeszméltem: látogatóm nem tágít mellőlem.
Otthon egy fotelban kerestem menedéket; manónyira húztam össze magam. A szobában vihar támadt, röpültek felém a tárgyak, de nem értek el hozzám, eső esett, hó hullt, de nem áztam meg. Mégis éreztem az ütéseket, a ragadós nedvességet, a metsző hideget és tudtam, nincs senki, aki megvédene, nincs senki, aki ernyőt tartana fölém, aki rám terítene egy takarót, aki – Istenem – megsimogatná az arcom, és egy bögre gőzölgő teával kínálna.
Hamarosan elült a vihar, a tárgyak visszaröpültek helyükre, elolvadt a hó, fölszáradtak a tócsák, és a hajnali nap sugarai is belopakodtak az ablakon. Fölálltam, tettem néhány tétova lépést a szobában. De ő továbbra is ott volt, a helyreállt nyugalomban, és tudtam, hogy akkor sem távozik, ha kitárul az ablak, és paradicsommadarak, rózsaszín pillangók, virágszirmok libbennek is be rajta. Ha elindulok, nyakamba veszem a várost, hozzám szegődik, mögöttem settenkedik, vagy megbújik a kabátom zsebében. Ha elalszom, végighurcol az álom sötét színterein, és leginkább azt mutatja meg, ami legszörnyűbb egy álomban: az arcokat.
S mert ő itt van – bár nem hívtam, nem idéztem, nem vártam rá, csak előlépett valahonnan, a sarokból, egy szekrény mögül, a kék semmiből –, valami elkezdődött, amire vágytam, bár nem szabadott volna.
Kinyitottam az ablakot. Bár legszívesebben egy székkel zúztam volna be.
Egy hegyet fogok látni, gondoltam, egy lila hegyet, havas csúcsán vakítóan törik meg a napfény, alatta zöld rét terül el, vörös virágokkal, piros bogyókkal. Az ablakon át kilépek a rétre. Ez a szabadság, gondolom, mindaddig, amíg észre nem veszem: szél nem fú, a lég mozdulatlan, madarak nem röpködnek, legyek, méhek, darazsak nem döngicsélnek, hangyák, bogarak sem serénykednek a fű között, hörcsög, vakond nem túr a föld alatt. Amíg nem észlelem: a vörös virágoknak nincsen illata. Amíg belém nem villan: ez csak egy festmény, egy hiányvers mögött.
(Másra most nincs szavam)
Lila havas, hófehér gleccserekkel,
egy féldepresszív, ám élénk
delírium-sequel.
De zöld a rét, akár esős tavasszal.
Vér tarkítja?
Vagy tele van magyallal?
Mindez egy szoba ablakából,
az asztal mellől látszik.
Nem vagyok a szobában,
és nem tudom, ki lát itt.
Az asztalon egy karcsú váza,
csokor, sziromtalan.
És nem történik semmi,
oly hosszadalmasan.
Néma és mozdulatlan,
s főképp: illattalan.
A halál nem ilyen.
Másra most nincs szavam.
(Most képzeljék el Dantét cigaretta nélkül)
Doktor Hugó, szokása szerint, brillírozott. Szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy övé legyen a beavató előadás. Hadd érezzék az elsőéves bölcsészek, hogy megérte idejönni.
Doktor Hugó az Univerzitás dísze, ikonja, a Bölcsészkar dékánja és mindenki abszolút kedvence volt, hatvankét éves, hórihorgas és görbe, hatalmas karvalyorral, kajla szatellit-fülekkel és sokdioptriás szemüveggel. Maradék hajcsimbókjai szanaszét álltak, öltönye pecsétes, slicce mindig félig-gombolt volt, elvégre egy igazi professzor nem ad a külsőségekre. Nem ivott, társaságba sem járt, barátai nem voltak és magától értetődően nőtlen volt. Az irodalmon kívül egyetlen szenvedélynek áldozott: a dohányzásnak. Ezt azonban a legmagasabb szinten művelte, napi három doboz erős cigarettát és tíz-tizenkét kubai szivart füstölt el.
Doktor Hugó szájából sosem hiányzott a cigi. Lett légyen előadás, konferencia, fogadás vagy bármilyen egyéb léthelyzet, a professzor könyörtelenül pöfékelt, és az esetleges tiltakozókkal szemrebbenés nélkül közölte: ha nem gyújthat rá, abban a pillanatban távozik.
Mikor betiltották a dohányzást a közintézményekben, Doktor Hugó kijelentette:
– Márpedig amíg én uralkodom a Bölcsészkaron, ebben az épületben bárki bárhol és bármikor rágyújthat. Őszintén szólva azt sem tudom, monarchia van vagy köztársaság, de ha az ország góréi kifogásolják, hogy mi dohányzunk, öltsenek kámzsát, szórjanak hamut a fejükre, zarándokoljanak ist… pardon, akadémiai színem elé és próbáljanak csak átmenni a vizsgán. A bölcsész és a művész genetikailag blázol, és punktum, ez egy axióma. Most képzeljék el Dantét cigaretta nélkül… Mi lett volna az Isteni színjátékból?
Egy túlbuzgó bölcsészpalánta nyomban belesétált a csapdába:
– De professzor úr, akkor még nem volt dohány, sem cigaretta Európában.
– Na látja, fiam, a korlátoltság eme trágyáját fogjuk kitakarítani elméje istállójából itt, a bölcsészkaron. A profi bölcsész játszi könnyedséggel görbíti meg az időt, és cigarettával kínálja Dantét.
Doktor Hugó roppant cinikus és mocskos szájú volt, előszeretettel használta a szlenget is. Félelmetes tudása, briliáns előadói tehetsége mellett ez is hozzájárult osztatlan népszerűségéhez.
– Hölgyeim és uraim – közölte az új évfolyammal –, nyugodtan rágyújthatnak.
– Hová hamuzzunk? – érdeklődött valaki.
– A padlóra. Elvégre azért fizetjük azokat a kurva takarítónőket, hogy takarítsanak, nemde? Miért nem végeztek bölcsészkart, úgy egy rangos diploma birtokában művelhetnék ugyanezt, és Szent Ágoston időfilozófiáját boncolgathatnák porszívózás közben. Továbbá közlöm magukkal, hogy sörözhetnek, csókolózhatnak, és felőlem akár kúrhatnak is, ha éppen fölajzza magukat egy-egy észbontó világirodalmi csemege, hanem azért a fülüket tartsák nyitva. Tudatom magukkal azt is, hogy szeretem a pofátlan, nagyképű és vitára hajlamos fazonokat. Remélem, príma kis diskurzusokban lesz részünk. Vita által halad előre a bölcsészet tudománya. Időnként, az őszinte véleménynyilvánításhoz és a mélyreható műelemzéshez elengedhetetlenek a trágár és obszcén kifejezések, úgyhogy bátorítok mindenkit ezek használatára. Remélem, már értesültek arról is, hogy egy rendes diák sokat lóg, piál, kefél, marháskodik, és mindent beseggel a vizsgára. Ehhez tartsák magukat!
Az előadás végeztével Doktor Hugó önelégülten távozott legújabb ötven híve köréből.
Orbán János Dénes: A Swedenborg kávéház, Athenaeum, Budapest, 2015, 228 oldal. Portréfotó: Szentes Zágon.
