A normalitás illúzió?

Normális vagy?

Tudod, hogy ez nem normális.

Azért mert így működnek a dolgok. Ez a normális.

Gyakran hallunk ehhez hasonló kijelentéseket hétköznapi vagy akár komolyabb beszélgetésekben is. Azonban ritkán tesszük fel a kérdést: ugyan, határozzuk már meg a normalitást, igazából miről is beszélünk?

Nos, mi megtettük, feltettük a kérdést. Egyáltalán nem biztos, hogy megalapozottan.

Mi a normalitás?

Kezdhetjük azzal, amit tudunk. Vannak normális dolgok. A latte mérete a sarki kávézóban. A tampon mérete a drogériában. Szendvics, vércukorszint, hőmérséklet, vízállás, gazdasági növekedés, alvásmennyiség, szokások, viselkedés. Minél absztraktabb és komplexebb fogalomhoz társítjuk a normális kifejezést, annál inkább érezzük, valami hiba van a rendszerben. Evezzünk hát zavarosabb vizekre, hogyan vélekedik a tudományos szféra a normalitásról?

Matematika:

A normális szám, a k pozitív egész számhoz viszonyítva olyan valós szám, amelynek k-ados tört (pl. tizedestört) alakjának számjegyei a végtelenségig véletlenszerűen váltakoznak. A statisztikában a Gauss-eloszlást helyenként normális eloszlásnak is szokták nevezni. A definíció alapján, meg tudod-e becsülni mi a normális a hétköznapi valóságodban?

Kémia:

A normalitás egy anyagmennyiség-koncentráció, amit régebben használtak a kvantitatív analitikában. A normalitás mennyisége reakcióegyenlet-függő, sav-bázis titrálásoknál például egységnyi normalitású az az oldat, amelynek 1 köbdecimétere 1 mol proton leadására, illetve felvételére képes. Redoxi reakcióknál a normalitás mindig az össz-oxidációs szám változással osztott anyagmennyiség-koncentrációt jelenti. A döntéseidben milyen koncentrátumú a racionalitás és normalitásra törekvő igény? Meg tudsz-e határozni ilyen arányszámot?

Történelem:

A történelem egy tagadásban értelmezi a normalitás fogalmát. A normalitás a szenvedés hiánya. Akkor van normális világállapot, amikor béke van, amikor az emberi értékek nem veszélyeztetik egymást. Eljöhet-e az a fajta béke a világunkba amikor mindenki egyféleképpen fog vélekedni a normalitásról?

Szociológia:

Kapcsolódik a történelem álláspontjához, emberi értékekről beszél. Normális a társadalmi normákat betartó viselkedés. Ellentéte a deviancia. Könnyebb-e értelmezni ezt a fogalmat ha társadalmi kontextusba helyezzük?

Pszichológia:

A pszichológia is definíciós zavarba esik a normalitás értelmezése során. A normalitás fogalmát talán még nehezebb meghatározni, mint az abnormalitásét. Jellemzőket keres, melyek bár nem vonnak éles határt a mentális „egészség" és betegség között, olyan vonásokat képviselnek, amelyekkel az „egészséges" emberek nagyobb mértékben rendelkeznek, mint az abnormálisnak diagnosztizált emberek. Tehát egyfajta kivonásos módszerrel oldja fel a problémát. Kérdés az, hogy az egyénekre fókuszáló pszichológia fog-e választ adni közös definíciós nehézségeinkre.

Keresztény vallás:

Felépít egy központi hatalom által meghatározott rendszert, melyben definiálja a helyes és helytelen fogalmak közti különbséget és szabályokat hoz, melyek lehatárolják, az emberi cselekvés normális viszonyait.

Dávid király palotában lakott, békében és jólétben élt, és egy emberileg nagyszerű gondolata támadt: mivel a szövetség ládája még sátorban volt, lakóházat tervezett építeni Istennek. Templomot akart építeni az Úrnak – ez teljesen normális vallásos magatartás, az Istennel való kapcsolattartás alapvető eszköze. Hogyan hat ez azokra, akik nem tartoznak a keresztény vallás csoportjaihoz? Számukra valós választ nem ad, a felvetett kérdésre.

Filozófia:

„A normalitás normakövető magatartás, a belső igény és a külső kihívás összehangolása. Minden élőlény arra van, hogy a saját törvényét betöltse. "Él az, ami belülről mozgatja önmagát - mondja Eckhardt -, de amit kívülről mozgatnak, az nem él." Az ember különleges helyzete Kierkegaard antropológiai képéből következően az, hogy a belső és a külső nem választható el. Ez egyúttal létezése megzavarodásának, a turbának is a forrása. Elvész a "saját törvény" magától értődő mivolta, és így a "külső", aminek lehetősége támad a hibás imagináció következtében közvetlenül behatolni a "belsőbe", elsöprő túlerőre tehet szert. A maszk ennek a túlerőnek az emblémája. A válság története és kiszélesedése erről szól éppen.”

Hamvas Béla

Segít-e az absztrakt filozófiai értelmezés a mindennapi élethelyzeteink megítélésében?

Vannak hétköznapi értelmezések is, melyek általában a fent említett hatások egyvelegeként születnek meg. A sajátom: a normalitás társadalmi rend. Szabályok, rendszerek és kulturális normák konszenzus alapú elfogadása, éltetése és kikényszerítése.

Látható, amint egyre inkább emberközpontúbbá válik egy értelmezési keret, annál komplexebbé válnak a fogalmak, nehezebb általánosítani annál elmosodóbbak a határok. Ennek tükrében, lehet-e normalitásról beszélni? Állításom szerint nem.

Nem vagyunk képesek globális szinten értelmezni ezt a fogalmat,

mert az ember csak az időben tud létezni.

A normális foglom pedig időről, időre mást jelent az ember számára.

mert az ember csak térben és ahhoz kapcsolódó társadalmi-kulturális rendben tud létezni.

A társadalmi rendek és kultúrák változóak, a normalitás más viszonylatokba ölti magát az egyes helyeken, egyes architektúrákban.

Mert az ember csak politikai rendszerekben képes létezni, mozogni és alkalmazkodni. Kellenek ezek a szerkezetek, hogy szabályozzuk az együttélésünket. Legyenek ezek a rendszerek komplexek, mint az Európai Unió vagy egyszerűbbek, mint egy kis afrikai törzs. A normális és devináns fogalmak csak ezeken a rendszereken keresztül tudják érdemben befolyásolni az egyén életét. Ezek a  rendszerek a kulturális elemekkel összefonódva jelentős mértékben térnek el.

Mert az ember identitását csak életfilozófián keresztül tudja szofisztikáltan meghatározni. A filozófia pedig eltérő morális követelésekkel él az egyes követői számára. Így történhet az is meg, hogy az általam felvázolt tudományos kategorizálás a nyugati tudományterületeket veszi alapul és erős eurocentrizmus jellemzi. Vannak kulturális-tudományos örökségek, melyeket csak nehezen tudunk levetkőzni.

Globális szinten masszív falakba ütközünk a fogalom körbejárásakor. Lokális, egyéni szinten az ilyen diskurzusoknak kicsit olyan ízük van, mintha  a személyes színpreferenciáit összeegyeztető csoport arra akarna következtetést levonni, hogy melyik a legszebb szín a világon.

Akkor mégis miért gondolkodunk aktívan ezekről a kérdésekről? Miért próbál minden tudományág és a művészet választ találni ugyanazokra a kérdésekre?

Talán többet kellene olyan kérdésekről vitatkoznunk, amikre nincs a kánonban egyértelmű válasz. Többet kellene veszekedés helyett vitatkozni is valójában. Nem a vita konklúziójáért, hanem a gondolatfolyam élményéért kellene beszélgetnünk egymással.