A nemlét előtt... - Fekete Vincével beszélgettünk

A nemlét előtt... - Fekete Vincével beszélgettünk

2022. 05. 24., k - 06:04
0 hozzászólás
A halál megfoghatatlan tapasztalatát próbálod körbejárni a magad korlátolt eszközeivel.
fv
Fekete Vincével Magyary Ágnes készített interjút

Magyary Ágnes, DRÓT: Most jelent meg (2022. április 7-én) a harmadik versesköteted Halálgyakorlatok címmel a Magvető Kiadónál. Befutott költő vagy? 😊

 

FEKETE VINCE: Nem tudom pontosan, mit jelent befutottnak lenni. Hogyha valakinek a verseskötetei az egyik legjobb, legnevesebb kiadónál jelennek meg, nagy nevek között szerepel, egy nagyon jó, nagyon erős csapatba, inspiráló, stimuláló közegbe kerül, vajon az már azt jelenti-e? Talán valamennyivel ismertebb lesz, kicsivel gyakrabban hívják fellépésekre, még a versei is előfordulnak ilyen-olyan eseményeken, posztolják is, feltűnik portálokon is stb.

 

Nem könnyű peremvidékről ismertté válni (hogy ezt a szót használjuk inkább a befutott helyett).

A nagyon erős fővárosra fókuszálás miatt már egy szegedi író is hátrányban van. Hát még ha Újvidéken vagy Kolozsváron él valaki. Ezt nem én mondom, hanem Végel László nyilatkozta a napokban a Magyar Hang egyik szerkesztőjének. És hát még ha valaki Kolozsvárhoz képest is háromszáz kilométerrel távolabbról jön. Tegyem hozzá gyorsan, amikor bekerül ebbe a csapatba. Mert most már kétlaki életet folytatva itt is és ott is él. Hozzám nagyon-nagyon közeli valaki nem győzi elégszer hangsúlyozni nekem, hogy digitális jelenlét nélkül – a mai világban – nincsen igazi ismertség, következésképpen befutottság sincs. Nézzünk, nézzek csak körbe, mondja nekem. És az sem érv itt, nem áll meg előtte a lábán, hogy elég csak jónak lenni, aztán előbb-utóbb bekerül az ember a magyar irodalmi köztudatba. Mert nem kerül be, mondja. Közölhet, jelen lehet a legjobb folyóiratokban a verseivel, prózáival, mert akkor sem. A szakma ismeri majd, számon tartja esetleg, és ennyi. Egyetérthetünk, és el is utasíthatjuk, ki-ki kedvére eldöntheti magának.

– A Szárnyvonal (Magvető Kiadó, 2018) című kötetben egy szerelem történetét olvashatjuk – szerinted ebben téged irodalmi olvasmányaid inspiráltak, én meg úgy teszek, mint aki elhiszi ezt neked. 😊A Vargaváros (Magvető Kiadó, 2019) egy kisváros epikus „hőskölteménye”. Mostani köteted is rendelkezik narratív szállal. Hol végződik a líra és hol kezdődik az epika?

– Biztosan van egy nagyon érzékeny és nagyon képlékeny határsáv, ahol ezt ki lehetne jelölni, ha nagyon akarnánk. De miért akarnám, amikor jól érzem magam én ebben az elmosódó körvonalú, bizonytalan határsávban. Ahol a külső a belsővel, a költői én és a képzelet a valósággal találkozik. A képzelet pedig a kreativitás valósága. Sokkal erősebb valóság, mint a köznapi értelemben vett realitás. Amikor fogalmi úton próbálod megközelíteni a nem fogalmi úton születő élményt. Amikor a nonverbálisból a verbálisba igyekszel áthozni valamit. (Talán valahol itt kellene kutakodni, ha a határok közötti senkiföldjét is keressük.)

A halál megfoghatatlan tapasztalatát próbálod körbejárni a magad korlátolt eszközeivel.

A lineáris időből kilépve akarod megragadni a pillanat intenzitását, a kezdet és vég és tartam nélküli pillanatot, a felfelé zuhanást, aminek „csak” mélysége van, és ami szavakkal szinte megragadhatatlan.

– Ezeket a köteteket regényként érdemes olvasni, hiszen így épülnek egymásra a szövegek. Miért izgatja ennyire a költő Fekete Vincét a versesregény műfaja? Ez nem egy XIX. századból itt felejtett forma?

– Akár regényként is lehetne olvasni őket, van egy olyan tudatfolyam bennük, ami egyetlen egészként, egy nagy egészként is értelmezhető: és akár „regényként” is. De nem regény egyik kötetem sem. Nem is versesregény. Bár maradéktalanul kidolgozott kompozíciók, szándékolt ívekkel, koncepciókkal.

Engem az elmondhatóság izgat.

És megpróbálom ezért minden oldalról, a lehetséges legtöbb formában megközelíteni mindazt, amit el szeretnék mondani. Még olyan is volt, amikor úgynevezett versnovellában (is) gondolkodtam, vagy versesszében. Úgyhogy a „regény” csak egy következő lépcsőfok volt. És továbbra is foglalkoztat. Mert szeretek nagyobb konstrukciókban tervezni. Egyébként verses meseregényem volt már, ami tényleg az volt, ami. A címe: Ahonnan a nagy-nagy kékség… És gyerekeknek készült, Cincogósi Elemér viszontagságairól.

Image

– Az új köteted nagyon megrázó szövegtenger. Miről szól a Halálgyakorlatok epikus szála?

– Amiről az életünk is: vagyis arról, hogy meghalunk. Ezt a tapasztalatot rögzíti. Amikor farkasszemet néz valaki (vagy valakik) a halállal, az élet végső kudarcával. És ez adott rám egyfajta súlyos könnyűséget, hogy beleéljem magam ezekbe a szerepekbe, hozzám nagyon közelállókéba, és áttéteken keresztül megírjam a pusztulás, az elfogyás halálgyakorlatait.

A halál egyik legsunyibb formája, a felejtés ellen próbáltam tenni valamit.

Olyanoknak adtam szavakat, összefüggő mondatokat a szájába, vagyis kölcsönöztem nyelvet nekik, akik ezt így már nem tudták volna megtenni. Az ő tapasztalataikkal visszafoglaltam a nyelvet a nyelvben, hogy otthon legyenek valahol. Ehhez viszont alá kellett szállni nem csak abba a seholba, pokolba, ahol, amiben ők élnek, abba a kiürült térbe, semmibe, otthontalanságba, hanem a megbomló tudatba is, ahol nincsen már folytonos idővonal, hanem csak ennek az apró szilánkjai, maradékai vannak. A romló test, a széteső, leépülő tudat érdekelt. Hőseim sorsán keresztül tulajdonképpen az elmúlást próbáltam körüljárni, de még innen, ebből a teljességből, ahol vagyok. A nemlét előtt próbálni meg beszélni még a lét egészéről.

– És miről szól a lírai szála?

– Ugyanarról. Mert nem tudom szétszálazni ezt a kettőt. Az egyik benne van a másikban. És a másik tartalmazza az egyiket. Ezeket a súlyokat viszont meg kellett emelni. És fel kellett mutatni. Úgy, ahogy a legintenzívebb pillanatokban érzékelhetők azok. A halál közelében, a szerelmi egyesülés mélységében. Ott, ahol a születés, a halál, a szerelmi beteljesülés összeér valahol, abban, azokban a mélység(ek)ben.

– Hány főszereplője van ennek a kötetnek?

– Főszereplő csak egy. Egy hozzám nagyon közeli, ám benne, az ő sorsában maga a halandó ember. Aki itt történetesen nőnemű. És ő az, számomra, akinek az arcában-sorsában-történetében megmosható a saját arc, hogy a kötet elején levő József Attila-mottót idézzem. 

– Talán nem túlzás azt a megállapítást tenni: ezerszer könnyebb kendőzetlenül szerelmi kalandokról, gyermekkori emlékekről írni, mint szüleink intimitásairól fecsegni. Hogyan lehet irodalmi anyaggá gyúrni ezt a kényes érzelmi matériát, vannak-e határok, tabuk? Bár a mai társadalom számára maga a betegség és a halál is sokszor tabu. 

– Én falusi környezetben nőttem fel, ahol nagyon sok volt a tabu. És ma is sok van belőlük. Azt is mondhatom, hogy szinte minden nagyon fontos dolog az volt. A halál is, a szerelem is, a testiség, a betegség, a szegénység stb. De itt nem is inkább a szülők, hanem a kötet Beszélőjének az intimitásáról van szó, aki – nyilván nem modellek és megtörtént események nélkül –, de áttételeken keresztül megteremti ezeket a figurákat önmagából, átadja magát ennek a szerepnek, újra megéli őket, még ha ez az anyáról, szülőről, bárkiről is szól, vagyis az ő sorsukat, a lényüket éli újra úgy, hogy belebújik a bőrükbe. Ez kemény próbatétel volt, nem véletlen, hogy álom-, emlék-, realitás- és hallucinációszegmensek váltják egymást állandóan. Csak a kezdet volt nehéz, aztán a verseskötet elkezdte írni magát. Még most is írná, olyan gazdagon burjánzó területre jutottam, ha nem vágtam volna el a befejezéssel ezt az áramló folyamot.

– Bár magad a kötet bemutatásakor azt mondtad, hogy újrateremtetted ezeket a figurákat. Miért kellett újrateremteni?

– Csak így tudtam valóságosan is farkasszemet nézni a halállal. De még „az újrateremtés” előtt el kellett távolítanom magamtól őket, hogy a lehető legmélyebben átélhessem azt a metafizikai magányt, végső, megfellebbeztethetetlen elhagyatottságot és reménytelenséget, totális talajvesztést, amiben ők – még – itt, köztünk, a világban léteztek. 

– A Halálgyakorlatok című kötet az egymásba folyó tudatok ügyesen megkonstruált áradása. Sokszor váltogatja a szerző a nézőpontokat, és sokszor nehéz eligazodni, hogy az az emlék, amibe épp térdig gázolunk, éppen kihez tartozik. Ki beszél itt? És hol van a lírai én, Vince úr?

– Itt a figurák vagy maguk beszélnek, vagy róluk beszél a kötet hangja. Vagyis sokan, de inkább többen beszélnek, és a sok/több között maga a lírai én is. Egy kicsit mindenikben ott van. Ez egy egzisztenciális költészeti panoptikum, ahogy a kötet szerkesztője, Szegő János is fogalmazott. Alábuksz valahová, felhozol onnan valami(ke)t magaddal, ami – mivel te éled újra – most már teljesen a tied. Más-más üvegcserepek ezek, más-más időszakokból, más-más szereplőktől, miközben – persze – tőled is. Úgyhogy az anyag ezt a fajta áradó, hullámzó, körülíró, variáló, pontosító beszédet, beszédfolyamot követelte meg. Ezek a megkonstruált tudatok pedig egymásba csúsznak, egymásra vetülnek, segítik is, támogatják, ki is egészítik, és lehet, néha vissza-, le is húzzák egymást.

– Ezeket a verseket úgy írtad, mint valami regényt, ahol fejezetről fejezetre halad az ember, vagy később rendezted a szövegeket egybe?

– Nem, nem, ezek különálló versekként születtek. Csak a legelső öt darab jött egymás után, úgy is jelent meg az egyik folyóiratban, ez volt a felütése a kötetnek. De később is volt olyan, hogy két-három vers egymás után keletkezett. Ezek egymás mellett maradtak a kötetben is, mert így kérte az anyag. Hónapokig dolgoztam azon, amikor már készen volt egy bő kötetre való vers, hogy megtaláljam az egyes darabok helyét. Ekkor dőlt el az is, hogy nem lesznek ciklusok, noha kezdetben úgy gondoltam, hogy négy ciklusra osztom ezt a nagyjából száz oldalnyi anyagot. A nagyszobában raktam ki négy sorban a verseket, mindeniket külön lapon, ott tettem-vettem őket, egészen addig, amíg teljesen meg nem voltam elégedve az elfoglalt helyükkel.

– József Attila, Devecseri Gábor, Louise Glück, Keresztes Szent János, Lator László és Homérosz versek részleteit választottad mottóként a versekhez. Mennyire tudatos irodalmi választások ezek? 

– De még mennyire tudatosak! Hát még amik kimaradtak! Sokat kihagytam, mert kezdett szájbarágósnak tűnni a dolog. Ezek, így, azt gondolom, hogy egészségesen belesimulnak a kötet egészébe. Amikor egyébként elkezdtem írni a kötet verseit, és a felütés, az első öt darab már elkészült, akkor már nagyjából tudtam, hogy mit fog körbejárni a kötet, azután már – akaratlanul is – szinte mindent úgy olvastam, hogy mi az, ami nekem ide jó lesz. Ami benne maradt, az csupán a mottók egyharmada.

– A kötet egyik legfontosabb újra és újra felbukkanó metaforája a víz (apály, dagály, tenger, könny stb.) Véletlen?

–  Magzatvíz. Dagály-születés. Apály-halál. A tenger, ahol él ez az ászkarákféle, a nyelvevő tetű, és ahol soha nem járt még a versek főszereplője. És a könny, hát azért ez nagyon adta magát. De ez a hullámzás, a körvonalak összjátéka, ezek a felerősödő, majd elhalkuló koncentrikus körök, variáló ismétlődések, körülíró pontosítások hozzátartoznak a kötet komplex hatásához.

– Egy Örkény anekdota szerint 1956-ban a városban sétálgatva észrevette, hogy veszik az emberek a versesköteteket, mint a cukrot. Erre azt a megállítást teszi Örkény, hogy nagy baj van. Van-e akkora bajban a ma embere, hogy verseket olvasgasson? 😊

– A ma emberéről nem tudom, hogy van-e akkora bajban. Én viszont – ebben az értelemben – nagyon nagy bajban vagyok.

– Min dolgozol éppen?

–  Most, nagyjából év eleje óta ezzel a könyvvel foglalkoztam, új vers sem született ez alatt az idő alatt. De korábban, amíg tartott ennek a kötetnek a hangpróbája, elkezdtem vagy három-négy mappába gyűjteni a más-más verseket. Most, hogy lecsengenek az új kötet körüli örvendezések, bemutatók stb., és ki is jutok ebből a kötet utáni légüres térből, nekifogok ezeket átnézegetni. Hogy lássam majd, melyik lesz az a szál, amelyet fel fogok venni majd a közeljövőben. Mondtam, három is van, és attól is függ, hogy melyik akarja legjobban írni magát. Az is lehet, hogy egyik sem. Hogy lesz majd egy olyan, amire ezután találok rá.


Image