Michael Walden: Eshtar (részlet)

Az ébredés pillanata. Vitt kinyitotta a szemét, néma csend vette körül. Nem értette hol van, nem értette, mi történt, egy pillanatra még a saját nevére sem tudott emlékezni. Minden idegen volt és különleges, mintha életében először kellett volna találkoznia az őt körülvevő világgal. A furcsa súly a testén; az űrruha. Szék. Kesztyű. Kikapcsoló gomb. Hogyan működik? Mit kell csinálni? Csinálni kell valamit?

Másodpercről másodpercre tért vissza az értelem az elméjébe. Kikapcsolta a biztonsági övet, kinyitotta az ajtót, és kilépett a járműből. Leesett; elfelejtette, hogy milyen magasan van az MR fülkéje. Ahogy elhagyta a terepjárót, a cső magától lekapcsolódott róla. A sisakján túl köveket, homokot, gyomnövényeket pillantott meg. Feltérdelt, körbenézett.

Egy kanyonban álltak, falai felett gyönyörű kék ég volt látható. A sziklák mintha véget sem akartak volna érni, olyan magasak voltak.

Ekkor jutott eszébe, hogy nem egyedül érkezett.

Feltápászkodott, visszaténfergett a fülkéhez. A fájdalom a térdében ismerős volt, megszokott. Apjáért kiáltott, de csak saját magát hallotta vissza, a zárt sisakban. Felnyúlt, és kikapcsolta a biztonsági zárakat. A levegő hangos sziszegéssel távozott a túlnyomásos ruhából, a fülei kipattantak, mintha túl gyorsan emelkedett volna búvárkodás után. Ekkor emlékezett csak vissza rá, hogy nem szabadott volna kiegyenlítés nélkül kinyitnia a sisakot.

De már mindegy volt.

Mélyet lélegzett a forró levegőből. Gyönyörű, részegítő illata volt a sivatagnak. Olyan illata, amilyen csak az elemek erejének sok száz éven keresztül kiszolgáltatott köveknek lehet. Ledobta a sisakot a földre, és újra apját szólította.

Steven is kitántorgott a járműből. Arca nem volt látható, de mozdulataiból kiolvasható volt a döbbenet és a tanácstalanság. Végül ő is ledobta sisakját, és megölelte a lányát.

– Vitt, jól vagy? Minden rendben?

– Aha... Igen. A többiek?

James és Deepak is kiszálltak az MR-ből, és hasonló nemtörődömséggel nyitották ki saját sisakjukat.

– Hopp, ezt nem is lett volna szabad – dörzsölte meg a homlokát Deepak.

– De nem ám – tette hozzá James, majd ráeszmélt az előttük parkoló hármas számú járműre. Futólépésben közelítette meg, már amennyire a nehéz ruha engedte. Mivel a túlnyomás megszűnt, egyszerűbben lehetett benne mozogni, de a súly továbbra sem volt elhanyagolható. Még oda sem ért, mikor lelassított és megállt, mindkét kezét a fejére tette.

– Ó te jó ég.

A hármas számú MR alig volt felismerhető. Öreg volt és rozsdás, szakadt és összeomlott. Ami megmaradt belőle, olyan hatást keltett, mintha több száz évig állt volna ugyanazon a helyen. Az alumínium alkatrészek oxidálódtak, a műanyag üvegek átláthatatlanná váltak, az ajtók kifordultak foglalatukból. Egy furcsa kupac hevert nem messze a fülkétől a földön; egy hasonlóan ősöreg űrruha volt. Az első két MR-nek nyoma sem volt.

Steven messziről figyelte, ahogy James lassan megfordítja az űrruhát, majd nagyot kiáltva hátraugrott, és fegyvert rántva pásztázott körbe. Mindannyian pisztolyt ragadtak, és csatlakoztak a hadnagyhoz, lassan kémlelve a kanyon peremét.

A szétfoszlott űrruhában egy csontváz hevert, itt-ott még kapaszkodott rajta az aszott bőr maradéka. A sisakon lyuk tátongott, akárcsak a koponya homlokán.

– Fejbe lőtték, közvetlen közelről – döbbent meg Deepak –, de nem most, illetve ilyen mértékű… itt, a sivatagban… ha nem tudnám, azt mondanám, hogy… hogy sok éve fekszik itt.

– A jármű ki van fosztva – mondta halkan Steve, ahogy bekémlelt a nyitott ajtón. – Úgy látom, az étel és a víz kellett nekik. Akárkinek is.

– Ti is láttátok? Az alagútban, ahogy megöregedett? Ez hogy történt, pár másodperc alatt?

– Nem pár másodperc alatt történt. Szerintem gyorsítva láttuk, ahogy elrohadt ez az egész – mutatott körbe Vitt.

– Hol vagyunk? Jó helyen járunk? – Steve elővette a kommunikátorát, pötyögni próbált valamit kesztyűs kezével. – A fenébe ezzel a szeméttel!

A hőség egyébként is kezdett elviselhetetlenné válni, úgyhogy nekiállt kibújni a ruhából. Ez egyedül elég nehézkes feladat volt, úgyhogy a többiek segítettek neki. Mikor a felsőteste kiszabadult, újra megpróbálta bekapcsolni a kommunikátort.

Amíg szerencsétlenkedett a műszerrel, Vittorya gyorsan levette saját űrruháját. Egyre csak az eget nézte.

– Két hold van – mondta halkan.

– Na, működik ez, ha akar – dünnyögött apja.

– Elromolhatott az állomás? Nem úgy volt, hogy a kolónia bejáratához érkezünk?

– Két hold van – próbálkozott kicsit hangosabban. – Ez tutira nem a Föld.

És tényleg. Az égen két különböző hold volt látható, egy nagyobb és tőle távolabb egy kisebb. Vitt eldobott egy követ; a kő nem egészen úgy zuhant, ahogy megszokott volt. Egy kicsit, nagyon kicsit lassabban hullott alá, alig érzékelhetően, de a szemnek mégis furcsán.

– Ez Inisfael. Csak nem jó helyen vagyunk!

– Valóban – mormogott Steve – megvan a lokátorjel. Új-Alexandria… – lassan körbefordult – arra van! – mutatott a kanyonból kifelé. Méghozzá nyolcszáz kilométerre. Egy kissé mellélőttek minket.