Kultúrharcot azok vívnak, akik gyengén állnak a kultúrával...

Kultúrharcot azok vívnak, akik gyengén állnak a kultúrával...

2022. 03. 19., szo - 06:45
0 hozzászólás
„...ez a szó mindig azt juttatja eszembe, amikor Dubrovnik óvárosát lőtték a tüzérségi ütegek. Olvasni erőfeszítés, ezt nem szabad elfelejteni, aki nem hajlandó erre az erőfeszítésre, az kívül marad a kultúrán, és aztán harcol.” - Vida Gáborral, a marosvásárhelyi Látó folyóirat főszerkesztőjével, íróval Magyary Ágnes készített interjút a DRÓTra
Vida Gábor
Vida Gábor
Vida Gábor
Interjú Vida Gáborral

Magyary Ágnes, DRÓT: Térey-ösztöndíjas lettél, A dadogás története tavaly Merítés-díjban részesült, mint az évtized legjobb regénye. Mi az irodalmi siker és a sikerkönyv titka?

VIDA GÁBOR: Az irodalmi siker titkára még nem jöttem rá, furcsán is érzem tőle magamat,

nekem a siker mindig az, ha be tudok fejezni egy szöveget és elégedett vagyok vele,

de legalább is érzem, hogy mindent megtettem, amit tudtam. A Dadogás egy eufórikus alkotási folyamat szüleménye, egy terápiás folyamat vége. Azóta kiderült, hogy ezek a dolgok a magyar társadalom számára érdekesek, a könyv egyik-másik szelete nagyon sok embert érint, és minden családnak éppen elég feldolgozni valója van.

2019 óta vagy a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője, ahol már 1994-től prózaszerkesztő vagy, így a kortárs magyar irodalom szorgos olvasója. Milyen a mai kortárs magyar irodalom? Mi érdekli a magyar írókat?

A kortárs magyar írókat minden érdekli, viszont mindenkinek azt a legkönnyebb elmesélni, amihez bensőséges viszony fűzi, amiről sokat tud. Én azt tapasztalom évek óta, hogy akik a Látónak szöveget küldenek, sokkal felkészültebbek, mint régebb, majdnem teljesen elmaradt az a dilettáns típus, amelyiknek el sem lehet magyarázni, hogy miért nem jó az, amit ír. 

Igaza van Milbacher Róbertnek, hogy lektűrösödig a magyar irodalom, azaz magabiztosan lépett rá az „elnőklapjásodáshoz” vezető útra?

A jó lektűrt nem kell alábecsülni. Abban a fejtegetésben sok igazság van. A katona jobban ért a háborúhoz, a pszichológus a lélekhez, a történész a történelemhez, viszont az író meg tud győzni arról, hogy amit mond, az úgy van. Az író hatást kelt, csak az a kérdés, hogy mire használja ezt a képességét. Gyerekkoromban kb. húsz évfolyamnyi Nők Lapját nyálaztam át, ott láttam először Nádas Péter fotóit, csak akkor még nem tudtam, hogy az a Nádas ez a Nádas... TGM viszont azt mondta, hogy a mai kortárs magyar irodalom nem sokat ér a 80-as évekéhez képest. Mindig vannak ilyen sommás megállapítások, ahogy történetet sem lehetett már mondani a 90-es évek elején, mert történet sem volt, aztán megjelent a Sinistra, és lett, a történelem is véget ért, aztán most az van, ami éppen van, vagy újrakezdődött vagy nem is ért véget, ki tudja. Lesz miről majd lektűrt írni.

Tóth Krisztina megszólalása után vehemens vita alakult ki – hogy miről is, azt nehéz meghatározni –, de a kérdés az, ha az irodalom képes még ilyen szenvedélyeket kelteni, akkor nincs minden veszve?

Nem hiszem, hogy azokat a szenvedélyeket az irodalom keltette. Attól tartok, hogy a szenvedélyek vannak, és mindig abban csapódnak le, amiben tudnak. Szilasi Laci annakidején kiszámolta, hogy Jókai összes műve ólomban kiszedve, hány tonnát nyomna, de már nincs ólomnyomda, és a számra sem emlékszem. Engem például sosem a Jókai nőalakjai zavartak, hanem a farkasai, mikor Baradlay Ödönt üldözik az orosz sztyeppén, ugyanis azokat a farkasokat Wass Albert kölcsönvette a Funtineli boszorkány című lektűrjéhez, pedig ő is tudta, hogy olyan farkasok a valóságban nincsenek. Csakhát a hatáskeltés, ugye... Azt nem tudom, hogy Jókai honnan vette kölcsön azokat a farkasokat.  És ugyan ki szeretne vajon Baradlayné menye lenni?

Vida Gábor

Pedig Wass Albert igencsak jól ismerte a farkasokat, a Farkasverem című regényét még Babits is Baumgartner-díjjal jutalmazta 1934-ben. Wass Albert is alkalmas a (irodalmi?) szenvedélyek szítására. Le tudjuk hámozni az ideológiai vitákat a literatúra vagy akár a lektűr vékony hártyájáról?

Vadászember volt, tudott a farkasokról, mégsem azt írta, hanem azt, amiről úgy gondolta, hogy... Nem a Kittenberger nyomvonalán haladt vagy a Fekete Istvánén, és Damaszkin Arzénén sem, akiről még kevesebben hallottak.

Wass Albert a közéleti szenvedélyek szítására érdemes, íróként a hívei sem értékelik sokra, nem olvassák, mert a hívei nem igazán olvasnak, ők tudják az igazságot, mire kellene még olvasniuk? Na ez a gond.

Nem volt eredetileg tehetségtelen...

Egy mostanság kibontakozó vitában éppen azt feszegetik, hogy meddig terjed az írói szabadság. Meddig terjed?

Akármeddig. Viszont a cenzorlelkű emberek sem alszanak, pontosan meg tudják mondani, hogy mit, miről és mely szavakkal nem szabad mondani, azután jön ennek a párja, hogy mit, miről mely szavakkal kell. Láttuk már ezt is.

Sokan azt mondják, hogy a baj a kortárs irodalommal az, hogy nem születnek érdemi kritikák a művekről. Miért nem írnak és cincálnak kérlelhetetlenül a kritikusok?

Mert a kritika is irodalmi szakma, kultúra ellenes korban élünk, és nem az irodalmon belül vannak a törésvonalak, nem a stilisztikai vagy regényelméleti különbségeink keltenek ellenséges viszonyokat, a hexameter miatt sem szoktunk összeveszni. A szétszedő kritika egyre inkább didaktikai vagy pedagógiai kérdés, szakmán belül marad, az ideológiaival meg nem törődnek csak az ideológusok.

Akkor hol van az irodalom és hol a sikeres könyvkiadói vállalkozás?

A vállalkozásról nem tudok semmit, ha tudnék, vállalkoznék, és nem itt beszélgetnénk. Vannak írók, akik nagy pénzekért jelennek meg jó kiadóknál, és vannak balfaszok, akik kis pénzért jelennek meg, vagy ingyen... Száz év múlva, ha még olvasnak valakit, az a túlvilágon fütyörész, mert az alvilágban rend van, Dante ezt pontosan megírta...

És mire vágynak az olvasók? Számít-e az, hogy mire vágynak?  

A főszekesztői beszámolóimban mindig ki kell térnem a Látó célcsoportjára, hiszen a kultúra menedzselése egy (second hand) katonai terminológiát használ Romániában, tökéletlen hivatalnokok ezt tanulták a Viasat History műsoraiból.

A lektűrösödés azt jelenti, hogy tudni véli az író, mit várnak tőle, alámegy az elvárásnak, és jön a siker, a jól vezérelt rakéta célba is talál.

Azt is kéri tőlem a hivatal, hogy a kockázati tényezőkről készítsek elemzést. Egy irodalmi lap kockázatai: például lemacsózzák a szerkesztőséget, vagy gratulálnak, hogy felvettünk egy nőt, erre mondtam, hogy nem nőt vettünk fel, hanem szerkesztőt...

Komolyra véve a szót, fogalmam sincs, mit szeretne olvasni az olvasóm, azt tudom, hogy én mit akarok elmesélni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Szakácskönyvet nem írok, pedig kértek rá többen.

Pedig egy erotikus szakácskönyv a Látó (macsó) szerkesztőivel nagy siker lenne, merthogy állítólag még mindig főleg a nők olvasnak. Tényleg főleg a nők olvasnak?

Igen, egyre több nő ír, egyre kevesebb férfi olvas. Az olvasó férfiakat kevésre tartják a nők, nem férfi-attribútum, pénz kell, ház kell, autó kell, ki ér rá olvasni? És a nők sokkal kíváncsibbak, mint a férfiak.

A posztmodern után jön valamiféle kitárulkozó (kérdés mennyire az) személyesség? Ezt csinálja a sikerszerző Karl Ove Knausgard kilométerhosszú írásaiban. De A dadogás története is egyfajta nagy önvallomás.

Egy irodalmi szöveg a lehető legrosszabb búvóhely, egy novella egész világkép, jobb egyetemeken tanítják az értelmezését. A személyes kitárulkozás is egy téma, ami ezer más dolgot bevonz a maga terébe, mindig is írtak az emberek önéletírást, emlékiratot, naplót, leveleskönyvet, nincs ebben semmi új, az emberi élet a legérdekesebb téma mindig. Nem akarok kitárulkozni, ezért nem írok szakácskönyvet.

Mit kezdhetünk az irodalmi múlttal kultúrharc, kánonviták és irodalmi évfordulók közepette (Tamási, Petőfi évforduló van)?

Azt is szoktam mondani, hogy az irodalom számomra a stabilitás helye, kurzusok, diktátorok, elnökök és megszállók jönnek-mennek, de én még mindig el tudom olvasni Vörösmarty verseit vagy Bethlen Miklós önéletírását, bár a latin mondatokat a telefonomon keresem ki leggyorsabban. Az évfordulók az emlékezet dolgai, a kánonviták a közélet tartozékai, kultúrharcot azok vívnak, akik gyengén állnak a kultúrával, ez a szó mindig azt juttatja eszembe, amikor Dubrovnik óvárosát lőtték a tüzérségi ütegek.

Olvasni erőfeszítés, ezt nem szabad elfelejteni, aki nem hajlandó erre az erőfeszítésre, az kívül marad a kultúrán, és aztán harcol.

Ma már nagyon sajnálom, hogy nem tanultam meg latinul.

Min dolgozol, mi fő éppen Vida Gábor írói konyhájában?

A regényben, amit írok, éppen most kezdődik a Barbarossa-hadművelet, a „nem unatkozik a család típusú találkozások” elbeszélésével próbálkozom, és bosszankodom, hogy németül sem tanultam meg, amikor volt még erre időm és lett volna energiám.

Vida Gábor 1968-ban született Kisjenőben. 1994-ben szerzett diplomát a BBTE Bölcsészkarán magyar–francia szakon. Azóta a Látó Szépirodalmi Folyóirat főszerkesztője. Hagyományos prózát ír. Kötetei: Búcsú a filmtől, Mentor, 1994; Rezervátum, Mentor, 1998; Fakusz három magányossága, Magvető, 2005; Nem szabad és nem királyi, Magvető, 2007.

Vida Gábor