Kizárólag fölfelé vezet út

Acsai Roland: Szereztél egy új kiskutyát. Miért érezted szükségét annak, hogy újra kutyatulajdonos legyél?

Jász Attila: Úgy éreztem, hogy egy meglehetősen irracionális helyzetben csak irracionális döntést hozhatok. Költözés és rengeteg megoldatlan probléma között legkevésbé jó dolog egy kiskutyát beszerezni. De nagyon

kutyátlanul éreztem magam,

és mivel mindig kutyás ember voltam, ezt a lehetséges választ adtam az élet nagy kérdéseire. A fiaimat is szerettem volna újabb kapoccsal magamhoz kötni, ha már nem sikerül velük megélnem a mindennapokat.

AR: A kutyáidról több emlékezetes versedben, prózádban is írtál már. Összefoglalnád a te személyes kutyatörténelmedet?

JA: Nem lenne hozzá elég a virtuális tér. Minden kutyámtól sokat tanultam, és rengeteg szeretetet kaptam. Feltétel nélkülit. És persze, mindegyik más karakter volt. Teljesen őrült dolog, hogy az ember olyan lénnyel köti össze az életét, akinek az élethossza radikálisan kevesebb (elvben), mint az övé. Harmadszor kezdem újra a kutyakölykösdi nagyszerű játékát, ajándékát.

AR: Vannak a kutyások, és vannak a macskások. A költőket-írókat általában macskás emberekként szokták elkönyvelni. Mi az, ami téged inkább a kutyákhoz vonz?

JA: Volt macskánk is mindig, de alapvetően tényleg kutyás ember vagyok. Így lettem kódolva.

A kutya mindenképpen életmód-társ is számomra. Keretbe foglalja a napjaimat, rendszerességre kényszerít, meg kimozdulásra a természetbe,

ami meg az alkotóterepem általában…

AR: Nekem Jack London Éneklő kutyája a legemlékezetesebb kutyás könyvem. Meg gyerekkorban ott volt a Lassie hazatér. Azért az is elég jó. Neked vannak-e emlékezetes kutyás könyveid az életedből?

JA: Ki vagyok hegyezve a kutyás történetekre, a magyar írók régen és most is sokat írtak élettársaikról. Kosztolányi, Márai, Géczi János vagy Csányi Vilmos. Legutolsó fontos kutyás olvasmányélményem Paul Auster, akinek egyéb mindenféle regényeit is nagyon szeretem, Timbuktu című könyve volt. Kezdve azzal, hogy egy ír farkas volt a borítón, már levett a lábamról. És folytatta, mivel egy kutya szemével mesélte el azt a történetet.

AR: Fontos-e a név, amit a kutyádnak adsz? Hogy nevezted el? Milyen fajta?

JA: Fontos, persze. Mivel indián fajta, mix (keverék), igyekeztem indián nevet adni neki. Kicsi Árnyék. Mert ő volt a legkisebb, és folyton a lábam alatt van, nem látok mást, csak valami sötét árnyékot a cipőm körül. A nagyobbik fiam még nem békélt meg a névvel, ő még keresi… Egy drótszőrű magyar vizsla és egy border collie szerelméből született, úgy néz ki mint egy fekete vizsla.

AR: Szerinted a kutya emberpótlék-e? Az emberek egy része a magány ellen szerez be ilyen négylábút, persze más része meg más okok miatt. Te hogy vagy ezzel? Mi volt a te személyes motivációd?

JA: Biztos benne van ez is. Mindenképpen nemes társ, de nem pótolja az embert. Szokták mondani a kutyákra, hogy olyan okosan és figyelmesen és odaadóan néz, hogy majdnem megszólal. Mindegyik kutyám ilyen volt. De mindig azt mondtam ilyenkor, hogy szerencsére nem szólal meg, és ez így nagyon is jó.

A tenyeremben még mindig benne van az első két kutyám fejének, koponyacsontjának az érintésemléke.

Az érzés, ahogy belesimul.

AR: Úgy hallottam, felköltözöl a hegyre. Fontos számodra, hogy közelebb kerülj a természethez?

JA: Így van, tavi költőből hegyi költővé válok, mindig is irigyeltem Babitstól ezt a jelzőt. Elég közel voltam így is, egy autóút választott el a tóvároskerti Angolparktól, ami természetvédelmi terület, régen pedig az Esterházyak parkja volt, és sok időt töltöttem ott. De. Most a dolgozószobámat csupán egy erkélyajtó fogja elválasztani a természettől, ennél közelebb már csak akkor kerülhetek, ha hajléktalan leszek. Vagy amikor majd visszakerülök az örök körforgásba.

AR: Mennyire fontos számodra az emberek közelsége, vagy alapjában véve az elvonultságot keresed? Tehát ha emberek között vagy, akkor is?

JA: Meg kel találni a jó arányokat.  A fontos embereket és a magányra alkalmas időt és helyet.

Magányos típus voltam mindig, de sose voltam egyedül. Most egyedül vagyok, de nem vagyok magányos.

Ilyeneket tudok csak válaszolni.

AR: Mi számodra a család? Ki a család? A gyerekek?

JA: Ez most elég érzékenyen érint. És sajnos már múlt idő. 

A gyerekeim megmaradtak, de családom már nincs. Szűken értelmezve.

Mindez pedig a maradék családomból, a testvéreimből azt váltja ki, hogy még jobban figyeljenek rám.

AR: Szerinted mennyit értenek a kutyák egy emberből? Létezik-e bennük empátiás készség, ami az emberi tulajdonságok egyik legfontosabbja?

JA: Amennyit nekik kell. Ettől zseniálisak. És nagyon empatikusak, a legkisebb rezdülésedből megérzik, mi  van veled.

AR: Tényleg kell a kutyákba nyomkövető chip?

JA: Persze. Különben nem tudják bevezetni a tulajdonosokra kiróható adót. És bizonyára van hasznos funkciója is, ha elveszne a kutyád…

AR: Az egyik legjobb kortárs költő és író vagy (nekem a legjobb), és az Új Forrás főszerkesztője. Nem gondolkoztál még egy kutyás tematikájú számban?

JA: Nem, lapszámként túl direkt lenne, de régóta foglalkoztat a dolog szerzőként, majd meglátjuk. Ahogy az idő múlik, egyre kevésbé kapkodok.

AR: Most jelent meg legújabb köteted, ami saját verseid átiratait tartalmazza. Miért érezted úgy, hogy hozzá kell csiszolni a jelenhez a régebbi élmény- és gondolatlecsapódásokat?

JA: Egészen pontosan vannak benne régebbi darabok átiratai ebbe a kötetbe, ahogy korábban is előfordult elég gyakran. Egy kicsit összegzés volt ez a kötet, bár a terjedelmén nem látszik. Ami most fontos, és ahogy, azt akartam elmondani. Sajnos,

az élet hitelesítette is az átírt verseket.

AR: Te hogy látod, tanul-e az ember? Bölcsebb lesz-e az idő teltével? Ha tanul, akkor kitől? Magától? Az emberektől, akik körül veszik? A párjától? A gyerekétől? Erre most én is válaszolok. Szerintem tanul, méghozzá a gyerekétől, a párjától, és a könyvekből.

JA: Két naiv ember beszélget. (Haha!)  Szerintem is tanul (haha!), és képes változni is (hahaha!), ha akar. Akkor is, ha nehéz, és mondjuk a volt feleséged (na jó, az enyém) nem ért ezzel egyet, nem bízik ebben. (Ezért is kellett elhagynia.) De azért vannak barátaim, akik bíznak…

AR: Milyen most a kedved, hogy látod a jövőt? Mik a terveid?

JA: Nézd, a gödör aljáról csak a napfényt látni, és kizárólag fölfelé vezet út. Valami új hegyi életformát kell kitalálnom, inkább keretet persze, de azért a keretek is fontosak.

(A fotók Hegedűs Gyöngyi munkái)