Kafka képekben – 16. rész – A képmás belső oldala

Kafka képekben – Tizenhatodik rész

A képmás belső oldala

„És teremtette Isten az embert az ő képére. Isten képére teremtette őt” (Ter 1, 27).

Gyémánt üllő feszít a halántékom körül, nincs itt senki, aki hallaná ezeket a szavakat. Nem gond, mert a lét kezdeményezőbb, mint a nyelv. Emlékeim az ég alatt anyagtalan pillanatokhoz kötődnek, a kerthez a vadontermő ciklámen és az akácvirágzás édes levegőjéhez. A várakozó emlékek, pillanatfelvételek, kettesével, hármasával, melyek készen állnak megjelenni, mert tudják, hogy többé úgysem kerül rájuk sor. Az akácillatnak nyoma vész, a ciklámen elsárgul a hidegben. Újból kívül vagyok, az acélszürke síkon, de érzem a Mórija földjének közelségét. A naplemente maradványa a horizont alá szorul, a sötét égen állati hangok dulakodnak, melyeket magába fogad az éj. Késhideg fal mentén fekszem, nem alszom, mert valaki a szobámban kutat, mint egy lemeztárban, és nem képes választani a megvalósult és a függő átok közül. Az alvó ember arcán piros rózsa ég.

Hárman voltunk a sárga homokon. Kétféle kék volt velünk: az ég kékje és a homokdűnék közül felvillanó, gejzírként feltörő forrásvíz. Nem volt arra mód, hogy megízleljem, mert a tüneményt azonnal visszaszippantotta a homok. A felbuzgó forrás óvatos és távolságot tart az embertől, mint a jégmadár vagy a délibáb. Egyszer fiatal kos jelent meg a dűne tetején, ahol feküdtünk. Megjelenése után azonnal elmaradtak a felvillanó vizek. A kos emberhaja Mirtusz első hajára emlékeztetett, aztán elnyomott az álom. Nem tudom, mennyit aludtam, de amikor felébredtem, már a városban jártunk, és eszembe jutott, hogy a dűnék között felejtettem a könyvemet.

Milliárd fehér kristály

Az ujjam vége világító zöld, a körmeim fluoreszkálnak, nem is reméltem, hogy nem árulnak el, nem gondoltam másként, nem számítottam varázslatra. Nem születhetek újjá, se magamban, se másban. Türkiz festék maradt mindkét kezemen, lebénít a tehetetlenség, az útitáskám zűrzavara, a kellékek hiánya, pedig az eljövendő világ ott vár a jövőn túl! Ha a kezdettől fogva elrejtett fény világítani kezd, minden lélek láthatóvá válik. Akkor majd a jobbik felünk is tapintható lesz.

A hónak levendulaszaga van, a milliárd fehér kristály között nem látok tisztán, nem tudom kifejezni magamat, a hétköznapok nálam sokkal erősebbek. Júlia erről sokat tud. Júlia szikár, magas, velem egykorú barna nő. Jön-megy a lakásban, közben táblaképeket fest, vászonról vászonra száll. Munka közben fegyelmezett, a szárnyait zárva tartja a ruhája alatt. A szája felett pihék és egyedül dolgozik. Soha nem látom, mit fest, nem megyek közel, de tudom, a festéket a szájából fújja a vászonra, a karjai szorosan az oldalához simulnak, akár a valódik kar, vagy az ecset. Most nincs napfény, a decemberi nap hangulatáért Ezékiel soraival kárpótolva, egyenként lehajolunk a nefelejcskék lámpásokért. A párás hajnalban senki nem vág a másik szavába.

Ó mennyit vártam, mennyit készültem, milyen kopott lettem, milyen hosszú volt az életem gyűjtögető oldala, a lét titokban volt tartva előttem, mint a halál. Akkoriban nem járt erre semmiféle jármű, még a madarak se, a fák pedig nem mozdultak, mert nem volt más választásuk. Magamból kilépve, az árnyakat követtem, akiket a képzelet teremtett, egyforma tartással, méltósággal. A tengermoraj, a sós hullám alig hagyott levegőt, de éreztem, hogy levegő nélkül is élhetek, csodákat művelhetek, és nem utolsó sorban magamhoz is kedves lehetek.

Az ébren lévők világa közös, minden alvóé azonban saját világ

(Herakleitosz nyomán, no. 89 töredék).

Faragott, faburkolatú imakönyv, melyet soha nem lehet kinyitni, a kés hegyével piszkálom ki a lapokat, de kárt tehetek benne. Nem jutok a lapokhoz, az imákhoz, az imákat még nem láttam soha. A nappali eseményeket könnyen fogadom, a nappal az éjszaka egyhangú folytatása. A szoba falai egymáshoz simulnak, mint a képeskönyv vastag lapjai. Igen, rengeteg papír vesz körül, érzem az enyv szagát. Időben ritkulnak a fák, fellazul az erdő, túlságosan is, a vékony fák állva maradnak, a vastag törzsűek eldőlnek és nyugalomra térnek, legalábbis megpróbálják.

Az éjszaka hosszú sóhajban sűrűsödik, a konyhában fazék nyög, székláb reccsen, kint a kutyák rákezdenek. Megfestem a vascsövet a falban, melynek hosszú vagy rövid életét senki nem követheti. Két ujjam közé fogom, és egyetlen, begörbített ujjal, puszta rágondolással, porrá zúzom saját magamat. Ettől a gondolat megfagy, pedig nincs okom a félelemre. Félelem nélkül maradtam, a tűz körül keringek, egyre rövidülő pályán:

a hátam hasogat, a lábam égnek mered, a megereszkedő izmokra nem ismerek rá. Erre senki nem jár, kiállok a sorból és figyelek. Ha a lámpához közel megyek, az árnyékom súlyosabb a kelleténél. Az ágakon dér, kristályos fehér szakáll, a hideg összegyűjt minden párát a levegőből. Az ágak mágnesesek, vékonyak, még hízni akarnak. Szikrázik az erdő, ez már a karácsonyi előkészület. Az ember nyomot hagy a kőben, a porban, a papíron. Szép nyomokat, amíg valaki megérzi a papír mögött a sárgát, az irigy napkeltét, a vérfoltot, vagy akármilyen életnyomot.