Juhász Réka
Egy deci örökség
„Nem fogja soha senki
a kezünket.
És épp ez ebben a nehéz.
Csupasz kezekkel állunk,
keressük a falon, az égen
a repedéseket,
közben tátong bennünk az a betöltetetlen űr.”
(Terék Anna)
A Rajk Szakkollégium ‘Kortárs irodalom kurzus’ hallgatóinak esszéi (2020)
Ezek az esszék egy fél éves szeminárium értékes dokumentumai. Négy kiváló fiatal elme a kortárs magyar irodalommal való találkozásáról ír, négy különböző megközelítésben. Az írások DRÓTon való közlésével olvasóink bepillantást nyerhetnek egy kísérletbe, amiben a kortárs magyar irodalom kis részletét igyekeztünk huszonéves fiatal egyetemistákkal a mai valóság kontextusában olvasni, értelmezni. A pandémia miatt a kurzus nagy része online zajlott 2020 őszi szemeszterében. Hátrányunkból előnyt igyekeztünk kovácsolni, így az online órákra meghívtuk a költőket, írókat is, akiket olvastunk és akiknek munkáiból a kurzustagok referáltak. Végtelen hála, hogy valamennyi író, költő örömmel kapcsolódott beszélgetéseinkhez és válaszoltak kérdéseinkre. A félév alatt sajnos nem volt időnk mindenkit felhívni, akit szerettünk volna, de reméljük majd valamilyen formában folytatódhat a kortárs irodalom tanítása ebben a szellemiségben a felsőoktatásban, nem csak „irodalom szakosoknak”, mert mint a mellékelt esszék is tanúsítják: a kortárs magyar irodalom rólunk szól. Végezetül köszönöm a tanítványaimnak, hogy annyit tanulhattam tőlük ismét és a Rajk Szakkollégiumnak, hogy lehetővé tették a tanításról alkotott saját elképzeléseim megvalósítását, immár a hatodik szemeszterben.
Weiner Sennyey Tibor, költő, író, művésztanár
A kortárs irodalom kurzus esszéi a DRÓTon:
Kaló Eszter: Amiről a nők nem beszélnek
Tavaszi Anna: Vissza a napfényre
Mi határoz meg minket? Mi határozza meg a viselkedésünket, a személyiségünket és ezáltal a boldogulásunkat az életben? Értjük-e önmagunkat és ha igen, ez a tudás elengedő-e önmagunk megváltoztatásához? Vagy a káros, sokszor önsorsrontó viselkedésünk belénk van kódolva? Sokan sokféleképpen tették már fel ezeket a kérdések és sokan sokféleképpen próbálták is megválaszolni őket: genetika, család, környezet, kultúra és mindezen hatások összesége vagy egyik sem. A végtelen ismeretlenes egyenlet sosem fejthető meg teljesen, hiszen akkor pont a lényeg veszne el: a változtatás képességébe való hit és az önkontroll képzete. Ez így is van rendjén. Mindez viszont nem jogosít fel minket arra, hogy szemet hunyjunk a már ismert együtthatókon.
Jelen írásomban a szülőknek nevezett együttható hatásáról lesz szó, pontosabban arról az esetről, amikor a hatványkitevőn egy a szenvedélybetegség áll, aminek a jele: a, mint alkohol. Vagyis, szeretném a kedves olvasó elé tárni mindazokat a hatásokat és következményeket, melyeket egy alkoholista szülő a gyermekére gyakorol.
Az esszé megírását Terék Anna Háttal a napnak című verseskötete ihlette, szakmai vázát Susan Forward Mérgező Szülők, Waltraut Barnowski-Geiser Apa, Anya, Pia című könyve adta és mindez személyes tapasztalatokkal egészült ki.
A büszke magyar nép
„1 millió alkoholista hazája!” – hányszor is hangoztatjuk ezt a már szinte nemzeti identitásunkba épülő szorongató mondatot, mielőtt mi is a pohár fenekére nézünk. A probléma súlyosságánál már csak az érdektelensége erősebb. Hiába a WHO statisztikái és a szakértők vészjósló mondatai, e kérdés hazánkban a szakpolitika semmilyen szintjén nincs jelen. Ezt már a 2014-ben majdnem, de végül el nem készült Szakpolitikai Program az Alkoholprobléma Visszaszorítására című stratégia is szépen példázza. Persze mutogathatunk a mindenkori kormányzatra, a történelemre, a kultúrára és rajtunk kívül mindenki másra, de azért legyünk őszinték: mi magyarok lennénk a legjobban felháborodva, ha az alkoholos italok jövedékadója megemelkedne vagy ha az iskolában megkérdőjeleznék a reggeli pálinka intézményét. Hiszen nem ezzel van itt a probléma kérem, hanem azzal, ha valaki túlzásba viszi, de szerencsére mi olyat csak hallomásból ismerünk, mi nem vagyunk „olyanok”. Szépen betakarózunk a tagadás puha paplanával, ami alatt kitaláljuk a legütősebb összeesküvés elméletet, ami megmagyarázza a májzsugorodásban elhunytak rekord magas számát.
Ezt a fajta tabusítást visszaigazolja az a tény is, miszerint az érintetteknek csak körülbelül tizede kér segítséget. Akikben megfogalmazódik a segítségkérés szükségessége, számukra ott a lehetőség, hogy igénybe vegyék az ellátórendszer különböző szolgáltatásait. Sajnos, mindez a gyermekekre nem igaz. Az alkoholizmus kapcsán általában a betegségben szenvedő van a középpontban, de az, hogy a családra, különösen az abban élő gyermekekre ez milyen hatást gyakorol, sokkal kevesebb szó esik. Ezért is hivatkoznak sokszor az ilyen családban felnövőkre úgy, mint „elfeledett gyermekekre”. Éppen emiatt hiánypótló Magyarországon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának tevékenysége. Gyermekkönyvek kiadása és konferenciák szervezése emellett önsegítő csoportot is működtetnek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeinek számára. Ezenkívül, sajnos csak elvétve találhatunk olyan műveket, melyek a gyermekeket szólítják meg e témában, mint például Elekes Dóra A muter meg a dzsinek című könyve.
„Segíts magadon…”
A legtöbben felnőttként, több esetben sok pszichológust elfogyasztva jutnak el a problémáik valódi gyökeréhez, hiszen senki sem azzal keres segítséget, hogy alkoholista volt az apja (az amúgy is olyan rég volt már), hanem párkapcsolati elakadással, szorongással vagy éppen depresszióval, aminek nem találja az okát. Ha valaki el is jut odáig, hogy szembenézzen gyermekkora fájdalmas emlékeivel és megérti a szülei életére gyakorolt hatásait, a munka még korántsem fejeződik be. Az önsegítő könyvek bújása és a kognitív szintű megértés még nem hozza magával automatikusan az érzelmi szintű belátást és elfogadást. A szülői hatások keltette viselkedési automatizmusokat és gondolkodásmódot nem egyszerű feladat átírni, több éves pszichoterápia hozhat megoldást, amihez senki sem fog pontos instrukciókkal ellátott csodareceptet nyújtani. Hát ilyenek az érzelmek, így működik a lélek és a tudatalatti! Érthetetlenek és sokszor nehezen kifejezhetőek.
Szerencsére léteznek költők, akik képesek kimondani, amire a sokan nem találjuk a szavakat. Érzések tömegét zsúfolják bele egyetlen képbe úgy, hogy az mégis érthető és – ami még fontosabb –, érezhető legyen. Terék Anna pontosan ilyen költő, aki a Háttal a Napnak című verseskötetében végigvezet minket azokon a nyomokon, amelyeket alkoholproblémákkal küzdő édesapja hagyott a lelkében.
A következőkben – a teljesség igénye nélkül, és azzal az állandó lábjegyzettel, hogy mindig vannak kivételek, illetve minden család más és más – bemutatom azokat a tényezőket, amelyek az alkoholizmus áztatta családokban felnövő gyermekeket érintik, személyiségüket és sokszor egész életüket meghatározzák. Az érzések és a gondolatok szemléltetésére Terék Anna verseiből idézek.
A nem kívánt örökség
Ha tetszik, ha nem, ha akartuk, ha nem, mindannyian egy jóadag érzelmi örökséget kapunk a szüleinktől, hiszen a velük való kapcsolat az első és legmeghatározóbb. Ha ebben a kapcsolatban jelen volt a rendszeres, tudatos vagy sok esetben tudattalan bántalmazás, akkor az olyan hagyatékul szolgál, melynek elhagyása teljes mértékben talán sosem lehetséges, mert azokat a gondolatok kitűzték „egy forró tűvel az agyhártyára” (Gombostűk). Az ilyen hagyatékot maguk után hagyó szülőket nevezi Susan Forward mérgező szülőknek. A méreg az a sosem gyógyuló érzelmi seb, ami az egész gyermekre befolyással van és felnőttkorában fejti ki igazán a hatását. Ez a méreg Terék Anna verseiben a sötétség és feketeség szimbólumaként jelentik meg: „ahogy nőttem, úgy nőtt velem a feketeség” (Üres tenyerek).
Persze, sosem szabad szem elől téveszteni a tényt, hogy a szülő is valakinek a gyermeke, és ezek a bántó hagyatékok generációról generációra adódnak tovább, és ez folytatódik mindaddig, amíg valaki a helyére nem teszi őket.
A család szemefénye
Sokan felnőttként úgy gondolják, hogy a gyermek elől el lehet rejteni, ami szégyenletes, jelen esetben az alkoholbetegséget. Sajnos tévednek. A gyermekek nagyon érzékenyek a felnőttek rezdüléseire és érzéseire, hiszen ezekből tanulnak. Ha titkolózás lengi be a családi teret, akkor a gyermek elkezdi megkérdőjelezni a saját érzéseit, gondolatait, majd elfojtja azokat, hiszen nincs példa ezek megélésére.
Ha mindez mégsem így lenne, már csak azért sem titkolhatnák el, mert egy szenvedélybeteg családban mindent a függőség határoz meg. A családtagok jelentős erőforrásaikat áldozzák arra, hogy megpróbálják a beteg családtagot megmenteni, igyekeznek az aktuális állapotához igazodni, miközben a külvilágtól mindent távol tartanak. Környezetük csak a „minden a legnagyobb rendben” álarcban látja őket, amit aztán már otthon is egyre nehezebb levenni és lassan belekerülnek a saját maguk által konstruált világba, ahol egyre kevésbé látható és beismerhető a valódi probléma. Mindeközben a gyermek egy tehetetlen statisztát játszik, aki végignézi a szülei színjátékát.
„Én meg csak álltam abban / a szürke, száraz télben és / néztem, hogy billeg, tántorog / az apám. / Hiába álltam egy helyben, / beleakadt apámba az élet / dőlt és csúszott / körülöttem is minden.” (Fekete hó)
Élet a múltban
Elsőre teljesen logikusnak tűnő gondolat, hogy elég elhagyni a szülői házat, vagy nagyon messzire költözni, vagy ha ez sem válik be, végső esetben a temetés után már biztos magunk mögött hagyhatjuk az emlékeinket és valamiféle feloldozást nyerhetünk. Másodjára rájövünk, hogy ez nem ilyen egyszerű: „Mert hiába nem ivott ő többet, / hiába békültem én ki vele, / hiába nevettünk utána együtt annyit, / aztán hiába halt meg, / valami legbelül mindent / újra és újra megfagyaszt.” (A szív mögött)
A diszfunkcionális családban felnövő gyermekek többsége számára ismeretlen fogalom a „normális” kapcsolat, ezért újra és újra megfagynak azok kialakításakor. A szüleikkel való kapcsolatukból megtanulták, hogy a szeretet bizonytalan és sokszor fájdalmas, így felnőttként általában problémájuk van az intimitással és a kötődéssel. Ez nem csak a párkapcsolatra érvényes, hanem a tágabb baráti kapcsolat kialakításában is nehézséget okozhat a családból hozott izoláltság és bizalmatlanság érzete.
„Ölelésre várok, uram, / s arra, hogy békén hagyjanak. / Mert nehéz megtanulni, / hol van a határ, amit mások mutatnak.” (Üres tenyerek)
„Néha mintha a testemen / kívülre csordulnék. / Pont annyi folyik ki belőlem, / amekkora a belém mártott fájdalom. / Annak idején apám ivása / és a sok veszekedés / kiszorított belőlem mindent, / nem adtak helyet másnak. / Így próbáltak veszíteni saját súlyukból. Látja, uram, ez a sötét ég / belóg a szobába, / a lábam szárára tekeredik, /a mellemig elér az ujja, / rám tenyerel és látom / a belőlem kicsordult Annát. /A sötét azt is magába szívja.” (A szív mögött)
A legtöbb felnőtt gyermek megfogadja, hogy ő biztosan más életet fog élni, mint a szülei, és igyekszik gyökeresen mást csinálni, például egyáltalán nem fogyaszt alkoholt. Hiába azonban a fogadalom, a párkapcsolat kialakításakor sokan esnek az ismétlési kényszer csapdájába. Tudattalanul az otthoni mintákat keresik és megismétlik a szüleik kapcsolatát úgy, hogy ő maguk is alkoholproblémákkal küzdő személyhez kerülnek közel. Ez esetben a szétválás sajnos nem magától értetődő, többen azzal áltatják magukat, hogy a párjukat meg tudják menteni, vagy gyógyítani, ezzel kompenzálva a gyermekként e téren átélt sikertelenséget. Ráadásul, nem láttak példát a probléma helyes kezelésére, sem arra, hogy egy kapcsolatban mi megengedhető és mi nem, így könnyen beleragadhatnak bántalmazó kapcsolatba is.
„Talán könnyebb lett volna, / könnyebb lenne a testem, / és Szabolcs dolga is velem, / ha te annak idején / megvédesz magadtól, apa. (…) Apa, olyan férfiak simogatják / az arcomat, akik magukban / újra és újra más nőket / illesztenek elém. / Sosem vagyok elég, mert félek. / Ahogy neked sem voltam soha. (…) Mióta megtudtam, hogy / te mindennap ittál, / csak állok egy helyben / és hagyom, hogy bántsanak. (…) És nem mozdulok, ha szeretnek / nem lépek el onnan, ahol bántanak. / Csak így találok haza. (A napfényre vissza)
Ki miért és kiért felelős?
„Apám olyan erősnek és nagynak tűnt / azon a szkopjei vonatállomáson, / hogy én azt hittem, / meg tud védeni mindentől, / nincs mitől félnem. / De nem védett meg / semmitől sem, uram. / Legfőképp saját magától / nem.” (Eső Szkopjéban)
A legtöbb gyermek önmagát hibáztatja a szülője alkoholizmusáért, azt gondolja az ő viselkedése befolyásolja annak alakulását. Ez egyfajta védekező mechanizmus, hiszen ennek elfogadása még mindig sokkal elviselhetőbb egy gyermek számára, minthogy szembenézzen szülei gyengeségével.
Ez a védekező mechanizmus segíti a gyermekkor átvészelését, viszont jelentős problémákat okozhat felnőttként, ha később sem helyezzük a felelősséget a megfelelő ember vállára. Sok esetben ezek a már felnőtt gyermekek egyértelműnek tekintik a saját felelősségüket minden körülöttük lévő helyzet alakulásában, illetve sokszor felelősnek érzik magukat más emberek érzéseiért. Ez a bűnösség érzés sokszor olyan negatív spirálba vezet, melyben az elszigeteltség és tehetetlenség érzete elfedi előlük a változtatás lehetőségét.
Emellett nagyon jellemző az alacsony önbecsülés és az értéktelenség érzése, amely többek között abból származik, hogy ezekben a családokban a szabályok gyorsan és kiszámíthatatlanul változnak, amikhez lehetetlen alkalmazkodni. A gyermek akármennyire is próbál a szülei kedvére tenni és megfelelni nekik, definíciószerűen elbukik benne. Ebből fakadóan a gyermek bűnbakká válik a családban, de az is lehet, hogy az aranygyerek szerepét kapja meg, ami egyáltalán nem hálásabb, az előbbinél. Az aranygyerek, tekintve, hogy családjában érzése szerint nem tud teljesíteni, máshol keresi az elfogadást. Ezek a gyermekek kiváló teljesítményt nyújtanak az élet különböző területein a rájuk kényszerített felelősség ellenére, ami miatt elhalmozzák őket elismerésekkel. Mindez csak további keményebb munkára sarkallja őket. Maximalizmusuk és munkájuk egyfajta kompenzációja szüleik alkalmatlanságának. Az aranygyerekek önértékelését ezek a külső visszajelzések határozzák meg, mely nagyon kétélű fegyver.
A szüleikért való felelősségvállalás másik aspektusa, amikor a gyermekek idejekorán kerülnek felnőtt szerepbe: haza kell hozniuk a szüleiket a kocsmából vagy éppen a testvéreikre kell vigyázniuk. Ez a destruktív szerepcsere nemcsak a gyermekkorukat veszi el, de a személyiségfejlődésüket és a felnőtt-gyermek kapcsolatról kialakított képüket is negatívan befolyásolja, s mindez saját szülőségükben is visszaköszön majd.
A magam ura
Ha a gyermek életét a folyamatos stressz és kiszámíthatatlanság uralja – „ha most haza megyek vajon anya/apa milyen állapotban lesz?”, vagy „ha ezt mondom, arra mit fog reagálni?” vagy „hogyan fog viselkedni a szülői értekezleten?” – amikor felnőtt lesz, mindent el fog követni, hogy ellenőrzése alatt tartsa a saját és mások életét is. Ez a fajta túlkontrollálás megakadályozza őt a felszabadultság és öröm átélésében, illetve kapcsolatok kialakításában. A kontrollnak egy másik hátulütője az elfojtás. A gyermekek hamar megtanulják elfojtani az érzéseiket és gondolataikat, hiszen ez alapeszköze lesz a túlélésüknek. Ezt a már automatizmusként működő énüket felnőttként nagyon nehéz lesz levetkőzniük.
Sajnálatos módon a túlkontrollálásból, az érzelem elfojtásából és abból fakadóan, hogy nem láttak adekvát mintát a nehézségeik kezelésére, illetve nem kaptak segítséget traumáik feldolgozásához, ezen gyermekek harmada válik szenvedélybeteggé és ugyanilyen arányban fordulnak elő náluk a pszichés problémák (depresszió, szorongás és személyiség zavarok).
„Mert maradt bennem / apámból valami, / ami mindig önmagát itatja, / és minden este inni kér. (…) De ha nem jut alkoholhoz / ez a bennünk lévő állat / talál más utat, repedéseket, / ahol kibújhat. És kibújik belőlünk. / Mert tele vagyunk résekkel, uram. (Állat)
„Ameddig nem nyeltem le / egyetlen benzodiazepint sem, / álltak a mellkasomon / ezek a gondolatok. / Egész éjszaka ott álltak, egész nap. / Lassan behorpadt a bordám alatta…” (Félbetört benzodiazepinek)
Az érem másik oldala
Most pedig, eleget kell tennem a mindig optimista énű olvasóknak is. Lássuk tehát, mit tanulhat egy ember mindebből, mik azok az erősségek, melyek ezeket az embereket jellemzi! „Teher alatt nő a pálma” – szokták mondani, és ez valamilyen szempontból igaz is, hiszen az ilyen családokban nevelkedőkre kifejezetten jellemző a terhelhetőség. Nagyon sok dolgot tesznek és általában észre sem veszik ezt, sőt sajnos sok esetben nem is értékelik azt. További ismertetőjelük a magasfokú érzékenység, empátia, hűség, illetve nagyon agilisek is tudnak lenni, hiszen ez létszükséglet volt számukra gyermekkorukban. Az előzőekben említett zárkózottság ellentéte is megjelenhet: ezek a személyek igazi „hangulatszakértők” és társasági emberek tudnak lenni, mivel sokan a családjukon kívül keresik a kapcsolódás lehetőségét.
Hogyan tovább?
„Nem tudom, / hány lépés választ el / két embert végleg egymástól, / vagy hogy mennyi ideig tart pontosan, / míg a szív elengedi / a megszokásokat. / Ólommal van tele a tüdőm, uram. / Húz lefelé, a víz alatt tart.” (Ólom)
Mi határozza meg, hogy mennyi ideig engedjük, hogy az ólom a víz alatt tartson? Mitől függ, hogy a fentebb említett érzések, személyiségjegyek megjelennek-e valakiben vagy sem? Most ezzel az esszével bárki előrébb van az életben vagy sem? Igaz-e az, amit Terék Anna ír a Repedések című versében, miszerint „Az ember agya rosszabb, / mint a szivacs. / Felveszi a bánat formáját, / és úgy marad.”?
Talán az lesz a legbölcsebb, ha ezeket a kérdéseket nyitva hagyom, hogy az olvasóban megmaradhasson a változtatás képességébe vetett hit és az önkontroll képzete. Mert helyetted kedves olvasó, senki se fogja megmondani, hogy mégis / hogy kell kikaparnunk magunkból / az apánkat…?” (A napfényre vissza)
Utóirat
Szerintem lényünk magja, a korai emlékek és beidegződések teljes mértékben sohasem változtathatóak meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem alakíthatóak és nem tanulhatunk belőlük. Hiszek abban, hogy mindenki befolyással lehet arra, hogy ő milyen örökséget ad tovább és gyermekei hogyan viszonyulnak a hagyatékához, illetve mit kapnak majd az unokák. Hiszen ahhoz az eredményhez is generációk és sok-sok egyéni döntés kellett, hogy az 1 millió alkoholista országa címet elnyerjük. Ahhoz, hogy ezt lemoshassuk magunkról, szintén generációkra és a Te kitartó munkádra van szükség.
„Aztán valahogy egyszer / végre kiittam magamból apámat. / Kipisilve, kihányva / a fájást, hagytam abba mindent. / Mintha kisimogatta volna / fejem görbületeiből valami. / De továbbra se mertem / semmit se túl sokáig csinálni./. (Állat)
