„A jó könyvekkel olykor meg kell dolgozni, de megéri…” - Zsidó Ferenc
Magyary Ágnes, DRÓT: A covidjárvány után végre beindult a könyvfesztivál-szezon, egymást érik a rendezvények határon innen és túl. Szerzőként és szerkesztőként veszel részt ezeken. Milyen tapasztalataid vannak?
Zsidó Ferenc: Valóban rengeteg könyves rendezvényen jártam az elmúlt időszakban, és úgy tapasztaltam, hogy van érdeklődés, a gyermekkönyvek iránt különösképpen. Amíg egy könyvbemutatót követően kisebb sorok alakulnak ki a dedikálásra várókból, addig nagy gond nem lehet. Mégis, összességében, azt hiszem, túlkínálat van a könyvekből, közhellyel élve: túl sok az eszkimó és kevés a fóka.
Magyary Ágnes, DRÓT: Milbacher Róbert 2019-ben megjelent esszéje kisebbfajta vitát váltott ki szakmi körökben arról, hogy lektűrösödik-e a magyar irodalom. A 2000 című folyóiratban megjelent különböző szerzők véleménye (2022. március), ahol tovább boncolgatják Milbacher cikkét, és ott úgy tűnik, mintha a könnyen olvasható jelző automatikusan a lektűrbe sorolná a művet. Nehezen olvasható tehát magas irodalom, könnyen olvasható ponyva?
Zsidó Ferenc: Én azt tekintem lektűrnek, ponyvának, ami hatásvadász, ami kiszolgálja az olvasói elvárásokat. És valóban érzek egyfajta igyekezetet a szerzők részéről (ez talán kiadói elvárásból fakad): sikerkönyvet írni. Pedig láttuk már, hogy születnek sikerkönyvek ponyvás hatásvadászat nélkül is.
Ami a könnyen, illetve nehezen olvashatóságot illeti: a minap próbáltam magyarázni tizenöt éves fiamnak – aki épp a második olyan könyvet dobta félre, amit én ajánlottam neki, azzal, hogy ez számára túl nehéz –, hogy
a jó könyvekkel olykor meg kell dolgozni, de megéri… Nem tudom, sikerült-e meggyőzni, tanárként is azt tapasztalom, hogy nagy a ponyva vonzereje.
Kérdés, hogy a ponyvaolvasók „átnőnek-e” idővel a magas irodalomba, vagy sem… (ismerek megrögzött ponyvaolvasókat, de olyanokat is, akik elvből nem olvassák el még a jó ponyvát sem).
Magyary Ágnes, DRÓT: Gerőcs Péterrel a Szófa készített interjút, ő értékválságról, felhígulásról beszél. Ezzel mennyire értesz egyet?
Zsidó Ferenc: Mivel rengeteg könyv megjelenik, a nagy számok törvényéből adódóan ezek között valóban sok a gyenge is (aminek talán jobb lett volna nem megjelenni), de jó könyv is több kerül ki! A szakma és az olvasó dolga a szelektálás – s ez meg is történik.
Ugyanakkor érthető, hogy mindkét kategóriában van némi frusztráció: az elitben (a kanonizált szerzőkben) az új nevek dömpingje miatt, a dilettánsokban azért, mert őket nem engedik „tűzközelbe”.
Erdélyi viszonylatban példálózva: az 1970-80-as években évekig kellett várni egy kötet megjelenésére (a kiadói tervbe vétel után is!), és eleve nagyon kevés magyar kötet jelenhetett meg, de ami végül napvilágot látott, az többnyire kiérlelt, fontos mű volt.
Manapság már itt is az ad ki könyvet, aki akar és pénze van (nota bene: némiképp aggasztónak tartom, hogy viszonylag jó nevű kiadók is bevállalják – és ez már nem csak, vagy nem elsősorban Erdélyre jellemző –, hogy ha a szerző megjelenik egy kalap pénzzel, minőségtől függetlenül megjelentetik, nevüket adják kéziratához…).
Ha úgy vesszük, ezzel a jelenséggel nem szükséges szakmai szinten foglalkozni, mert a piac úgyis eldönti, kinek a könyvére volt szükség, s kiére nem, de én hajlamos vagyok sajnálni a papírt és a befektetett energiát…
Magyary Ágnes, DRÓT: Az említett interjúban a könyvkiadói helyzetről is esik szó. Erről a 2021-es Marosvásárhelyi Könyvvásáron ti is vitáztatok Gálfalvi Ágnessel, Vida Gáborral, Mészáros Sándorral. Ott is elhangzik, hogy hány kiadót sodort el a covidjárvány. De még mindig sok a kiadó. Sok a kiadó?
Zsidó Ferenc: A Covid, a papírdrágulás sok kiadót parkolópályára tett, ez egyértelmű. Ugyanakkor, amint erre már följebb is utaltam, egyértelműen az a véleményem, hogy még mindig túl sok könyv jelenik meg.
Ezt főként azóta látom így, amióta a Székelyföld szerkesztője lettem, és egyre-másra áramlanak be a szerkesztőségbe a könyvek. Néha csak kapkodom a fejem, megállapítva, hogy ezek közül jó néhány elsősorban a szerzői hiúság terméke, értéket nem feltétlenül képvisel. És itt most nem az elitizmus beszél belőlem, szerintem igenis szükség van középszerű könyvekre is, de nagyon gyengékre már nincs… (mgj.: olykor kimondottan jó szerzők is rukkolnak ki gyenge könyvekkel…). Pedig már az is közhely, hogy egyeseknek minél több könyve van, annál ismeretlenebbé válnak…
Az előbbi kérdésre visszatérve: dolgozik a kisördög bennem, miközben ezeket a sorokat írom, próbálom tételesen venni, melyek azok a könyvek az utóbbi időből, amelyeknek szerintem inkább nem kellett volna megjelenniük. Nem írom le, hogy milyen címekre gondolok.
Javaslom a DRÓT-nak, talán érdemes volna egy ilyen körkérdést eljuttatni a kritikusokhoz. Kérdés, hányan válaszolnának… De, a körkérdésesdit továbbgondolva: talán egy olyat is lehetne, hogy melyek azok a könyvek, amelyeket nem olvas el senki, a két kategória ugyanis nem feltétlenül, nem mindig fedi egymást. Vannak fontos könyvek, melyek közbeszéd tárgyai, amelyeket mégsem olvasunk, esetleg hallottuk, hogy az ismerősünk ismerősének az ismerőse megvette már…, épp ezért esetleg magunk is megvesszük, de beletörik a fogunk…
Magyary Ágnes, DRÓT: Szinte már közhely: kevés a kritika. Te magad eltökéltén írod a kritikáidat, tehát kivétel vagy. Mégis mi az oka a kritika hiányának?
Zsidó Ferenc: Szerintem addig beszéltünk a kritika hiányáról (és nem csak beszéltünk), amíg lassan megoldódni látszik ez a probléma.
Úgy látom, és szerkesztőként is azt tapasztalom, hogy végre van egy hadrendbe fogható kritikusgárda, sok fiatal, lelkes kritikussal, úgyhogy lassan megérjük, nem maradnak fontos könyvek recenzálatlanul.
Igaz, nem tudjuk, hogy ez mennyire van hatással a szóban forgó könyvek sorsára (piaci értelemben a trailerek, ajánlók sokkal fontosabbak, mint a kritikák). Jómagam évi 8-10 kritikát írok meg, de nem érzem magam kivételnek, számos kritikust ismerek még, akik sokat írnak. Kérdés, hogy csak ideiglenes, jobb híján végzett cselekvésnek gondolják/gondoljuk-e, vagy… (utalok itt arra, hogy korábban tendencia volt a kritikából „átöregedni” az irodalomtörténetbe…)
Magyary Ágnes, DRÓT: Ebben van különbség szerinted Erdély és Magyarország között?
Zsidó Ferenc: Amikor én a 2000-es évek elején prózaíróként megjelentem az erdélyi prérin, nos, akkor nagyon pangott a kritika (apropó: ekkor még a Székelyföld folyóiratnak sem volt kritikarovata). Kevés írás jelent meg, és esetlegesen, alig volt egy-két olyan kritikus, akire iránytűként lehetett tekinteni (Magyarországon azért mindig megvoltak a mérvadó kritikusok).
Ezt a témát akkoriban alaposan körüljártuk az azóta megboldogult Erdélyi Terasz portálon, talán volt valami hozadéka. Egy ideje a kolozsvári bölcsészkaron is odafigyelnek a kritikusképzésre, és szerencsére van legalább 5-6 aktív középnemzedékbeli ítészünk is.
Magyary Ágnes, DRÓT: Az internet, a Facebook mennyire rajzolta át az irodalmat? Sokan esküsznek rá – szerzőként –, hogy a siker titka az intenzív Facebook jelenlét.
Zsidó Ferenc: Egyértelműen lehet sikert kovácsolni intenzív facebook-os jelenléttel, kérdés, hogy ez mennyire fejeződik ki eladott és elolvasott könyvekben… Egy-egy posztot olykor én is megeresztek szerzőként, Székelyföld-szerkesztőként többet is, mérni is próbáljuk a hatását, szóval rajta vagyunk a szeren: főleg a járvány alatt szinte az egyetlen lehetőségünk volt. Én egyébként jobb szeretem a személyes találkozásokat.
Magyary Ágnes, DRÓT: Zsidó Ferenc a szerkesztő min töri épp a fejét, és Zsidó Ferenc nevű szerző mit dolgozik éppen?
Zsidó Ferenc: Zsidó Ferenc szerkesztő épp a Székelyföld 25 éves jubileumának eseményeit szervezi: ami biztos, augusztus 20-án a Kolozsvári Magyar Napokon lesz egy Székelyföld 25 kerekasztal-beszélgetés, aztán október 14-én a székelyudvarhelyi könyves napokon, majd október 21-én a szerkesztőségben, a díjátadónkkal egybekötve.
A Zsidó Ferenc nevű szerző egy székely tematikájú regényen dolgozik, mely némiképp Tamási Áronos nyelvezettel a mai székely valóságból mutat be egy szeletkét. Néhány fejezete elkészült, meg is jelent, de a végét még nem látom. És ez így van jól.
