Ahogy belépett valaki, rögvest oda kellett tolakodni elé, szélesen mosolyogni bele az intim szférájába, kérdezni, mit parancsol, holott nyilván cipőt akart, mint cipőboltban az ember általában. Vicces vagy épp mogorva öregemberek, életvidám, netán sápítozó öregasszonyok, családanyák, családapák, dühöngő ifjúság, kihívóan öltözködő tinik és mindkét nembéli örökifjak, kövérek, soványak, kopaszok, hajasok, jószagúak és büdösek tértek be az üzletbe, s ott muszáj volt mindegyiket zaklatni, ha tetszett nekik, ha nem. Furcsa mód, akadt, akinek igen. Azért a legtöbben nehezményezték. Olyiknak ez meglátszott a pillantásán is. Ahogy a szeme se állt jól. Hasonlatosan az üzlethelyiség, egyben a vállalkozás tulajdonosához – mégis egészen másként. Mert a tulajdonos egyfelől kancsal volt, másfelől gazember. Illetve gazasszony, hiszen nőnemű. Úgy vélte, a kereskedelem nem egyéb, mint nyomakodni bele a potenciális vevő pofájába, hülyeségeket beszélni hozzá és úgy vigyorogni rá, akár egy idióta, az alkalmazottak bérén meg annyit spórolni, amennyit csak lehet. Akadt, akién csaknem 100%-ot. Olyan is (nem egy), akién többet. Amikor nyáron szabadságra mentek az állandó eladók, az üzletasszony diákokat vett föl helyettük, jóravaló meg kevésbé jóravaló egyetemistákat és főiskolásokat. Azok bejártak nap nap után a boltba, hoztak magukkal szendvicset, amit az öt perc ebédszünetben az ábrázatukba tömhettek a raktár sarkában, cipősdoboz-tornyok tövében; eladták a termékeket ügyesen vagy ügyetlenül, szerencsésen vagy velük született, zsigeri hozzáértéssel, aztán, amikor a stabil ember visszatért a Balatonról vagy a tanyás ingatlanról, ahol a bokrok védelmében pucéran heverészett reggeltől estig, szóval, amikor napbarnítottan és tovatűnt szabadságát siratva újra beállt cipőt eladni, a helyettesítő diák többnyire hoppon maradt. A tulajdonos úgy intézte, hogy ne kelljen fizetnie. Nem kell különösebb machinációkra gondolni, mindössze annyi történt, hogy fogta magát, és egyszerűen nem fizetett. S ha valaki reklamált, azt a fiai meg a fiai barátai hazakísérték. Legalábbis hazafelé.
Hasonlóképpen járt G. is.
Három hetet húzott le a cipőboltban. Háromszor hat nyomorúságos napot (vasárnap az üzlet zárva volt: történetünk a korai újkapitalizmus idején játszódik). Egyedüli örömére V. szolgált, főállásban matematika szakos egyetemi hallgató, mellékállásban a saját maga által alapított és működtetett pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, aki minden délután betért a boltba, sóhajtozva végigpróbált vagy tucatnyi lábbelit, közben azt mormolta folyamatosan, akár egy imamalom, hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám. Végül, úgy másfél órányi tépelődés és intenzív vásárlói szándék-nyilvánítás után elégedetlenül távozott, hogy némi kisz édeszet vegyen magához a közeli talponállóban, ahol egyszersmind a pohárkákat is ellenőrizte álomtitkári minőségében. Az utolsó munkanapján, mely a cipőbolti munkanapok sorában a tizennyolcadik vala, G. is vele tartott. Hitelbe ittak, mivel az álomtitkári javadalmazás évek óta késett, a kalmárkodásért járó bér meg másnapra helyeztetett kilátásba, addig tartott ugyanis összesíteni ama számos cipellőt, szandált és papucsot, melyekre G. vevőt talált, s melyek után zsíros jutalékra számíthatott. Számított is, ennélfogva nem voltak restek, s V.-vel kettesben csinos cechet ittak össze a kies talponállóban, romos arcok és stoppolt könyökök között. Következésképpen G. a másnapot másnapként élte meg, amit súlyosbított a döbbenet, midőn a cipőboltba térve a dolgozók (tegnapi kartársai) ártatlan képpel afelől érdeklődtek, miben segíthetnek. G. nem titkolta, hogy a fizetéséért jött. Harsányan kinevették. G. nem értette, mi folyik körülötte, de nem is maradt ideje megtalálni a történet kulcsát, mivel íziben az utcán találta magát. A maszatos kirakatból sportcipők, focicsukák és magassarkúk meredtek rá vádlón. Újra próbálkozott, ám ezúttal sem ért el semmit. Az üzletben senki nem emlékezett rá, s bárki megesküdött volna, hogy soha nem dolgozott ott. Lesunyt fejjel, megrendülten eloldalgott.
Néhány óra múlva a szóban forgó kereskedelmi egységbe betoppant V., aki (az olvasó számára bizonyosan szemet szúró konspiráció nyomán) ott dolgozó barátját kereste. Pontosan és körültekintően írta le G. külsejét, mégsem akadt senki, aki efféle kinézetű alkalmazottról tudomással bírt volna. Hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám, motyogta ekkor V., a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára a kétségbeesés szélén egyensúlyozva. Tökéletesen tudatában volt a komoly veszélyeknek, amelyek a természetben (azaz szeszekben) fölvett hitel és a világ részvétlensége miatt a kies talponállóban leselkednek rá és a kisemmizett G.-re. Úgy vélte, a végső stádiumba jutottak.
Eközben G. a becsületsüllyesztőben várta kenyeres pajtását, s közben újabb italokat hörpölve növelte kettejük közös restanciáját, a szája vonallá keskenyült, tekintete elhomályosult, keze reszketett. V. úgy somfordált vissza hozzá, akár egy megvert eb. G.-t letaglózta az igazságtalanság és a tehetetlenség, idegességében összeroppantotta a poharát, minek következtében nyomban vörössé vált az asztalterítő. Emiatt a pultos (magas, kopasz, a nyakán tetovált pókot viselő férfiú) ocsmányul káromkodva penderítette ki a helyiségből. V.-t azonban a grabancánál fogva tartotta benn, követelvén rajta a adósságot. G. a pólójába csavart, megsebzett kézzel a cipőboltba igyekezett, hogy vérével fecskendezze össze a kirakatot, majd sebesen szaladjon a tulajdonos egyik fia és egy kreollá sült eladó elől, mert jogosan gondolta, hogy úgysem értenék, ha méltánytalanságról, kizsákmányolásról, a világ ördögi gonoszságáról és hasonlókról papolna nekik. Futott egy órácskát, míg üldözői végleg bele nem vesztek a messzeségbe. Azután lihegve kutyagolt. Estig rótta az utcákat, mígnem a vére megalvadt és ragacsossá vált, s pólójára barna színű foltokat batikolt. Mire megtalálta S.-et, V. nővérét, és a tőle kapott pénzen kiválthatta cimboráját a kricsmi adósrabságából, már ragyogtak a város fölött a csillagok. G. és V. meghatódott. A szikrázó égboltozat alatt elérzékenyülve ünnepélyesen megfogadták, hogy nem néznek többé a pohár fenekére. Becsületükre válik, hogy fogadalmukat a szokottnál is tovább, mintegy harminchat órán keresztül be is tartották.
G. évekig kerülte a talponállót és a cipőboltot. Aztán egy napon azt vette észre, előbbi öltönyösöknek való pozőr klubbá, utóbbi fülledt pékséggé alakult. Akkoriban V., a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára már egy skóciai kisváros pohárkáit ellenőrizte ernyedetlen szorgalommal és utolérhetetlen szakértelemmel, G. azt is képtelen lett volna fölidézni, mikor beszéltek utoljára. Leginkább arra emlékezett, mennyire megalázó kaland köti ahhoz a pékséghez, ami korábban cipőbolt volt, valamint arra, hogy a felesége az inge fölső zsebébe csúsztatta a bevásárlólistát, amivel a piacra küldte.
