Eljövendő zord napok

Az ezredforduló utáni mozinézőknek aligha kell bemutatni Christopher Nolan életművét. Szinte bizonyos, hogy legtöbbünk fordult már hátra az utcán, attól félve, hogy valaki követi, izgult már visszafelé játszódó thrilleren, forgolódott álmatlanul a Robin Williams – Al Pacino-féle macska-egér játék miatt, de talán azt is tudjuk, milyen egy tökéletes trükk, vagy hogy miként lehet kalandozni az álmok birodalmában. És arról se feledkezzünk meg, hogy a filmtörténelemben Nolan az egyetlen rendező, akinek sikerült tető alá hozni egy, a korábbi próbálkozásoknál lényegesen komorabb hangvételű, már-már neo-noirba hajló Batman-trilógiát. Nolan mítosza addig nőtt, míg a 2000-es évek második felére nevéből komoly márkanév kovácsolódott, hiszen

Hollywoodban ma ő az egyik olyan nagyágyú, aki még egyszer sem lőtt mellé.

Ráadásul nemcsak remek iparosként ontja az egymásra licitáló blockbustereket, hanem sikerült betörnie az Álomgyár Olümposzára is: elérte, hogy bár műfaji keretek között gondolkozik, mégis szerzőként tekintünk rá. Olyan mesterként, aki egyaránt képes kielégíteni a popcorn-mozikon edződött közönség szórakozás-igényét, de elgondolkodtató stílusa komoly táptalaját képezi a filmesztétikai értekezéseknek is.

A független filmek felségterülete felől érkező blockbuster-király felkapottságának oka legelső munkájában, a három perces Doodlebugban keresendő. Az egyszerű cselekménnyel operáló rövidfilm párhuzamos dimenzió-, és időparadoxon problematikája pedig egészen legújabb mozijáig, a Csillagok közöttig ível. Mi több, a modern űropera legdurvább fordulata direkt módon idézi a kisfilm végső csavarját. Ezúttal azonban már nem alacsony költségvetésből kigazdálkodott, egy szereplőre és egy helyszínre épített filmről beszélünk, hanem napjaink Űrodüsszeia-járól. Pedig az alaphelyzet semmiben sem tér el a kortárs mozikultúrában igencsak divatos disztópia-daraboktól. Talán még azt sem lehetne eredeti ötletként említeni, hogy a Föld pusztulására nincs konkrét és tudományos módon hitelesített magyarázat. Hiszen például Romero zombi-filmjeiben sem kapunk indoklást az emberiséget élőhalottá transzformáló, rejtélyes vírus mibenlétére és eredetére. Ráadásul még az idén bemutatott Noéval igencsak ostoba módon felfestett ökokatasztrófa is befigyel, hogy az Armageddon vagy a Transformers-széria legutóbbi részének hőscsapatát már ne is említsük.

Az emberiségnek ugyanis ismét megmentőkre van szüksége, hogy kultúrája ne tűnjön el nyomtalanul a semmiben. Ezúttal a megváltó-különítmény válogatott NASA-gerillákból és egy vidéken kukoricát termesztő, nyugalmazott pilótából (Matthew McConaughey) áll, akik életüket kockáztatva próbálnak egy felfedezett féreglyukon keresztülrepülve, teret és időt átszelve új hazát találni a haldokló népességnek. A nem túl távoli jövőben ugyanis a természet fellázad a rajta élősködő emberek ellen, és bibliai csapást mérve rá, megfosztja alapvető szükségletétől, az élelemtől. A Csillagok között közelgő Apokalipszis-élménye azonban nem Michael Bay-féle zúzás-orgia, nem közhelyes leckefelmondás, mint Aronofsky Noéja, és szerencsére nem hozható rokonságba Emmerich 2012-re szóló jóslatával sem.

Nolan ugyanis egy valóban aktuális problémát idéz meg a sci-fi keretei között: hogy vajon meddig folytatható az ember mindent kizsákmányoló, és a nagyobb haszonért bármit eltaposó életmódja.

Mit ér a vagyon, a tudomány és a technika vívmányai, ha nincs mit enni, és a zord körülmények miatt kénytelenek vagyunk földalatti bunkerekben kuksolni, megfosztva magunkat a napfénytől? Erre a kérdésre keresi a választ a Csillagok között, miközben egy percig sem csúszik át kioktató tanmesébe, vagy a Bibliával fenyegetőző igazságosztásba. Ráadásul mindezt megkoronázza, hogy mindvégig tartja magát a science fiction alapvető, klasszikus elemeinél, melyeket remekül idomít a mai befogadókultúrához.

A látvány epikus, a történet pedig egyszerre lebilincselő és elgondolkodtató. A film az időutazás motívumaival is kacérkodik, de alapvetően a hagyományos űr sci-fik eszköztárával él.

Viszont a tudományos, űrben kalandozós jelenetekkel párhuzamosan tálalja a szintén téren és időn kívül létező kőkemény emberi drámákat is.

A McConaughey által megformált Cooper ugyanis nem az az egydimenziós szuperhős, mint Bruce Willis az Armageddonban, vagy Mark Wahlberg a legújabb Transformersben, hanem egy valódi ember, valódi jellemmel és valódi hibákkal. Hol apa, aki kimarad a gyerekei életéből, hol pedig megkeseredett megváltó, aki hiába járja végig saját kálváriáját, nem hozhat fényt az emberek életébe.

Nolan maximalizmusa nemcsak a történet nagyszabású levezénylésében rejlik, hanem abban is, hogy a technikát illetően is a tökéletest lőtte be. A Csillagok között ugyanis részben IMAX-kamerákkal, részben valódi filmre forgott. Ráadásul a hatalmas költségvetés azt is lehetővé tette, hogy a film szereplőit egytől egyig világsztárok alakítsák – a gyanútlanul beülő nézőre például valószínűleg váratlanul hat Matt Damon feltűnése túl a játékidő felén.

Mindemellett a mozi igyekszik leróni tiszteletét apró gesztusaival a nagy elődök felé is,

így a 68-as A majmok bolygójától, a Kubrick-féle űreposzon át, egészen az Alienig találhatunk utalásokat, konkrét idézetként pedig a Kocka 2. és az Eredet is előkerül. Az egészet pedig megkoronázza a rendkívül nyugtalanítóra sikerült Hans Zimmer-score. A Csillagok között tehát hibátlan műalkotás, amelyet nem árt többször is megnézni ahhoz, hogy minden egyes rejtjelét megfejthessük, és kiolvashassuk belőle a Michael Caine karaktere által szavalt Dylan Thomas-vers sorai közt is ott bujkáló baljós, de mégis reményt adó üzenetet.

(1)Blockbuster: Thomas Elsaesser terminusa azokra a filmekre, melyek nagy költségvetésből készültek és egyszersmind nagy bevételt is produkáltak a kasszáknál. E filmek az 1975-ös A cápa c. filmtől datálhatók.