Báthori Csaba kérdése
Apám Berettyóújfaluban született, édesanyám Szatmárnémetiben. Én pedig a Földközi tenger partján, ahova a szüleim saját magukat mentették. Így lettem kísérleti nyúl, akitől Csaba barátom ma ezt kérdezheti: „Hogyan viselkedik e két nyelv, a magyar és az ivrit (modern héber), a kettő együtt, egy emberben?”
A magyar, – anyanyelvem -, hamisítatlan búvópatak, amely, ha újra eljön az ideje, feláll, kiegyenesedik és önálló életet él. A mediterrán világba plántált magyar, ahogy születésemmel a világ(om)ra jött, repeső örömmel, fennhangon szólalt meg. Mikor ötéves koromra idegenbe (Budára) került, amaz utasok füle hallatára hangosan próbálgatta betűzni-olvasni a cégérek szövegét a sárga villamoson. Addig a magyar csak szülői nyelv volt Haifa városában, most egész ország, egész villamos közönsége vette körül. Mert ugyanabban a tengerparti városban az ivrit volt a beszélt nyelv, mely a Kármel hegyi óvodába is elkísért, de később, az apám vezette új, a világháborút követő országváltás idejére nyoma se maradt bennem. És ezt a jóhiszemű és befogadó magyarországi ismerősök, maradék rokonok hazatérésnek nevezték. Az ivrit friss éneklő hangja teljesen elnémult bennem. Ezután másfél évtizedig valahol a mélyben kallódott, mint az ételmaradék, amit a kacsáknak dobálnak a tó partján. A tó fenekéről soha nem tudott feltápászkodni, passzív nyelv maradt a mai napig, amelyet végül nagy erőfeszítéssel onnan kiemelnek. Szülőhazámban ma is elárul a kiejtésem, de azért jóindulatú, megértő mosoly vesz körül.
Felnőtt koromban, az elsüllyedt ivrit énemet a szépirodalom, köztük Agnon írásai emelték ki a feledésből, Agnon bibliai erejét megtanultam érteni, hallani, kimondani és szeretni. Ehhez jött a nagy felfedezés, a költészet, és a Biblia, melynek létrafokain a magasba kapaszkodtam. A héber nyelv az egekig emelt, ahol ma a magyar nyelvvel együtt ünnepel.
Életet adó betűk
א ב ג
Álef, Bet, Gimel…. A, B, C … A héber betűk jobbról balra íródnak, a latin és ezzel együtt a magyar, balról jobbra. A két ÁBC között ez jelentős különbség. A nap-napi gyakorlatban pedig olyan, mint a „botlatókő”, amit a német lelkiismeret talált ki: a neve úgy hangzik, hogy Stolperstein. A magyar és a héber betű soha nem léphet egyszerre, ötvözni se lehet a kettőt.
A betűk nyomán minden anyanyelv kézbe vehető és ízlelhető akár az anyatej, az élet első tápláléka. Apám a héber betűt korábban olvasta, mint a magyart. A héber betűk, a zsoltárok betűi, mindig a hovatartozás jelei voltak, az azonosság képeskönyve, a tapintható besorolás. A szögletes héber betű, a zsidók betűje, Júdea és Babilónia öröksége, a hamísíthatatlan levegő, az örök lélegzet. Az illatozó anyatej, amelyre akkor is emlékezni lehet, ha a halálba küldenek.
Az első betű mindjárt Isten nevét tárja elém. Miért? Mert, ha darabokra szedem az álef betűt, három másikat kapok, melyek teljes számértéke ezt hirdeti: két jod plusz egy váv, egyenlő huszonhattal. Ez kabbala a javából. A héber nyelvet írhatod számmal, írhatod betűkkel. Olyan érték ez, amely vakon is működik. Akár régen az ógörög:
א — י י ו
A teremtés kinyújtott karja héber betű. A héber abc 22 betűből áll. Első az álef, utolsó a táv. Öt éves koromban nem ezt, hanem a magyar abc-t láttam meg először. Jóval később, a rokonok kezében felbukkant a héber írás, mint egy érthetetlen útjelzés, melynek oka, indítéka, eredete ismeretlen, de szépsége cáfolhatatlan. Ez a betű sokáig csak sejtés maradt, viszonya a latin betűhöz idegen. Míg az egyetemes latin betű hamar az enyém lett, gyerekkoromban a héber titokzatos maradt, amely sehova nem vezet. Hol volt akkor még a kabbala, a betűk tartalma és kísértése, az álef és az Isten? A magyar – héber, rokon – idegen páros, ekkor még nem mutatkozott meg, mint minden oka és eredete.
A halál hírnöke
Nemrég történt: a hátamon feküdtem és magamra parancsoltam:
„most meghalsz, csak akarnod kell”. Nagy csend kísért, a szív és az ütőerek dobolását is hallottam. Kint ónos eső esett, a halál hírnöke. A haláltól nem félek, mert ilyenkor valami újdonság ígérkezik. Vajon ez igaz? Próbáljunk meghalni, játékból vagy komolyan. Többen, behunyt szemű fáradt katonák egy fegyverraktárban, vaságyakon. Valaki a tenyerünkbe nyomott egy héberbetűs cédulát, a másvilágra szóló beutalót, mi volt rajta?
Efféle üzeneteket gyerekek küldözgetnek vagy kalapos szakállas aktivisták, akik a gyerekekhez hasonlóan örök bizakodók, mivel hiszik, hogy egyaránt övék az evilág és az eljövendő világ. Ezzel nem törődtem, csak a saját lélegzetvételemre figyeltem, a fújtatásra, hallottam, ahogy akarattal elernyedek, és felkészítettem magam az utolsó pillanatra, de mintha nem vettem volna elég komolyan, nem hittem el, hogy puszta akarattal meghalhatok. A szívemre is figyeltem, amikor már olyan csend volt, hogy a mellkasom tompán kongott. Érzékszerveim lassan elbágyadtak, a szagokat, hangokat és fényeket nem éreztem, csak azt, hogy az élet ritmusa lassul, és lám, ezt akarattal akárki elérheti. Nem ittam mérget, mint Szókratész és nem is hűltem ki a lábamtól felfelé. Kísérlet volt az egész, gyerekes kísérlet.
A márvány ereiben
A csodát félálom vezeti be, ahol nem látok semmi határozottat, semmi valóságost, semmi olyat, amelyre rá lehet mutatni, amely formára, színre és súlyra tekintve kitűnne. Sűrű kertben jártam, ahol a tér lassan hullámzott és helyenként megcsomósodott. A csomók pálcikáknak, máskor kalásznak tűntek, és én a Ruth és Boáz szerelmespárra gondoltam, de akkor már ébren voltam és a hullámzó árnyakból semmi se maradt. Felettünk az ég, akár Mark Rothko ege keleten, amely a törvényadás színeit viseli: alul kék, felül esőszürke, pontos felezéssel.
Újból szüreteltünk az égen, ezen a felezővonalon. Mikor a termést a mérleghez vittük, valami éles hangon kiáltott a termés halmazából. A kosár súlya kilendítette a mérleg nyelvét. Alig hittem a szememnek, a mérleg lesüllyedt, mintha megolvadt volna. Már hallottam a betlehemi aranykalászról, de arany szilváról még soha: egyetlen szem aranyszilva volt a kosár alján. Tengeri sós levegő és vanília szállt fel az orromba. Minden összekuszálódott és keresztül lépett rajtam: erezett márvány teraszok, színes, félig befejezett kertek, szabadon eresztett méhek a mézillatú levegőben.
Illusztráció Uri Asaf saját festményei.
Folyt. köv.
