Csikász Lajos, nemcsak a Szegedi Tudományegyetem oktatói között, hanem a magyar sci-fi és történelmi regények alkotói között is különleges helyet foglal el a szívemben. Részben mert tanárom volt, részben mert rajongója vagyok és leszek. A halálhíre tragédia.
Alig egy esztendeje, karanténomban ülve erre az oldalra készítettem elő, hogy kikkel készítek a közeljövőben interjút, s minekután készségesen vállalta az elbeszélgetést, igyekeztem behozni a lemaradásaimat belőle, mert legújabb regényciklusát csak ekkoriban vettem kézbe. Diákos sóhajtással panaszkodtam neki, hogy termékenyebben ír, mint amilyen gyorsan olvasni tudok…
Részben ilyen apróságokkal igyekszem magyarázni magamnak, miért rendített meg az egyetem halálhíréről szóló közleménye. Hát most lesz időm behozni a lemaradást, mégsem örülök neki. Hogy is örülhetnék?
Csikász Lajos, írói álnéven Aaron F. Loacher-ként lehetett ismert a sci-fi rajongói előtt. 1999-ben az Időjárőr című regénye elnyerte a legjobb magyar sci-fi regénynek járó Zsoldos Péter-díjat. A könyvet több folytatás követte.
Aztán hirtelen jött egy nagy váltás. Ahogy első történelmi regényének utószavában írta, sétált egyet és elindult benne valami, ami nem akart megállni így hát papírra vetette. Milyen jól tette! 2013-ban megjelent az „Ezüst sávok, arany liliomok” című regénye, ami az Anjou-lobogók alatt sorozat nyitókötete lett, s több izgalmas kötet követte.
Az alábbiakban könyvismertetőimet gyűjtöttem össze, hogy kedvet hozzak mások számára is, Csikász Lajos művek olvasására. Ez az én kis nyugodjbékében csokrom.
Ezüst sávok, arany liliomok
A magyar történelmet még a hazai történészek is viharosnak festik le, jó kérdés hogy mi a helyzet azokkal az időszakokkal, amelyekről a történelemkönyvek is csak úgy tesznek említést, hogy „zavaros idők”? Csikász Lajos új történelmi kalandregénye egy ilyen időbe repíti vissza az olvasót, az Árpád-ház kihalását követő interregnumba, méghozzá in medias res, a ló- és disznóhúgytól bűzlő, sártól dagadó magyar nincstelenségbe és kétségbeesésbe, ahol szerencsére egyetlen biztos magyaros dolog azért még mindig akad: a széthúzás.
Csikász Lajos korábban a science fiction műfajában alkotott. Az 1998-ban megjelent Időjárőr című regénye 1999-ben elnyerte a legjobb magyar sci-fi regénynek járó Zsoldos Péter-díjat is. A történelmi kalandregényével azonban egészen új vizekre evezett, olyan magyar írók társaságába lépve, mint Karczag György, Hunyady József, Fehér Tibor, vagy Rónaszegi Miklós.
Az Ezüst sávok, arany liliomokat olvasva óhatatlanul fellángolt bennem az az egyszerre megnyugtató és nyugtalanító gondolat, miszerint az elmúlt hétszáz évben az ország csak technológiában változott, technikája pedig makacsul állja a lidércfényes posványok savát. Ez azért megnyugtató, mert az ómagyar társadalom önmeghasonuló attitűdje ma is veretes opak fényben ragyogja be a hétköznapokat, így az olvasó meglehetősen otthonos környezetben találja magát. Ugyanakkor nyugtalanító is, hiszen alig pár fejezetet követően a kalandregény nyers egyszerűséggel mutat rá arra, hogy a magyar história meglehetősen tautológ módon magyarázza önmaga zivataros történelmét is. A széthúzás megoldására hétszáz éve is csak a kocsmai asztalcsapkodás bizonyult a legjobb orvosságnak. A királyok, fejedelmek, és egyéb nagyurak szinte mindig, csak és kizárólag magukkal voltak elfoglalva. Ha olykor akadt is valaki, aki ez ellen tett valamit, az gyakran csúnyán végezte. Éppen ezért kár, hogy az interregnumot követő, stabil királyságot megalapító I. Károlyról meglehetősen szűkszavúak a történelemkönyvek, még annak ellenére is, hogy sok forrás alátámasztja korabeli hőstetteit. Szent Istvánhoz hasonlóan, ehhez semmi mást sem kellett tennie, mint halomra öldösnie a magyarokat.
Ómagyar oligarchák és istentelen istenek
Ugye jól ismert a minden hájjal megkent, visszataszító, kapzsi és zsarnok földesurat megtestesítő magyar antihős, a jó öreg Döbrögi? Most pedig képzeljünk el egy olyan országot, ahol Döbrögi is csupán a parasztromantika nőies pingálmánya lenne egy agyagedény talpán. Ludas Matyi zsarnoksággal szembeni küzdelme pedig az első télvíz idején, egy fagyoskodó hóhér kínpadján érne véget, aki a frissen koncolt lázadozó tetemének bűzös leheletét kihasználva, még egy picit melengeti a zsigerek közé dugott kezecskéit. Nem, ez nem a Trónok harca, hanem az Ezüst sávok, arany liliomokban felidézett interregnumi Magyar Királyság.
A zavaros időkben ugyanis pár megyényi területeken pöffeszkedő kiskirályok, bestiális kegyetlenkedéssel tartották fenn, a mai szemel nézve inkább rablásra berendezkedett „rendet”, és saját jobbágyaiknál már csak a szomszéd uradalmát gyűlölték jobban. A viszonylag frissen megtért országban a keresztény erkölcs kimerült a papi tizedben, és – amiben máig nem sok dolog változott – a közemberek megfélemlítésében, egy olyan Istennel, aki pont annyira szereti az embereket, hogy az örökkévalóságig hagyja égni a pokol tüzén őket, ha nem szeretik viszont eléggé.
Csikász nem fukarkodott a korabeli világ bemutatásával. Rendkívül részletesen ismerteti a tájat, az embereket és a hétköznapi környezetet, ugyanakkor mindvégig ügyel arra, hogy a romantikus stílus dússágát még időben kisöpörje a pikáns naturalizmusba csomagolt szövegkörnyezetből, ezzel is fenntartva egy olyan teret az olvasó számára, amit a köznyelvben csak úgy hívunk: fantázia. Erre nagy szükség is volt, többek között a főhős és kun szerelmének jurtabeli kalandozásinál. Itt külön is emelem kalapom, az erotikus helyzetekben könnyen el-elcsúszó pennavonások tobzódásával szembeni szerzői következetesség előtt!
A szerző maga sem tagadja, hogy főhősei fiktív karakterek, a világ és a történelmi események körülöttük azonban valós történelmi és földrajzi (!) tényeken alapulnak. A szerző földrajzhoz és történelemhez fűződő mélyebb kapcsolatát szépen alátámasztja, hogy a korabeli tájleírásokhoz nemcsak a krónikákat, hanem a modern földtudományok ismereteit is felhasználta az egyes területek hű rekonstrukciójához.
Nehéz a magyar történelemben olyan fejezetet találni, amit dráma nélkül tetőződne, Csikász azonban megtalált egyet, amit mégis úgy csomagolt össze, hogy a boldogságot sugalló befejezés nettó feszültségbe, az egyéni drámák igazságtételei pedig égbekiáltó barbárságban fordulnak ki önmagukból, ráhagyva az olvasóra a következmények feldolgozásának, valamint az esetleges morális értékítéleteknek lehetőségeit.
A könyv kiváló olvasmány kalandszeretőknek, de nagyon tudom ajánlani a történelemórákon unatkozó diákoknak, vagy épp az unott arcoktól megriadó tanároknak. A könyvet végigolvasva akarva akaratlanul is ismertté válik az interregnum zivataros korszakának történelme és talán bevésődik valami idilli kép is az őseink életéből is.
Diadalmas liliomok. Ha baj van hívd a kun bevándorlókat!
A magyar történelem zűrzavaros, interregnumi időszaka önmagában is hálás témának mondható. A 13. században az ország területének nagy részét ugyanis „ómagyar” urizáló oligarchák pöffeszkedése taszította az anarchia szélére. Az aljasságuk miatt utálható zsarnokokból nem is lehetett nehéz egy jó nagy marékra valót összegyűjteni a regényhez! Mivel a hataloméhség nem ismer morális határokat, a folytatásban is bepillantást nyerhettünk a kegyetlen kiskirályok kátrányos szívébe.
A Diadalmas liliomok folytatásként, ugyanakkor a hangulatos felvezetés miatt, akár önálló kötetként is élvezetes olvasmánynak tartom. A folytatás is egy mocskos korszak, mocskos korképe, mindannak ellenére, hogy a történet alagútjában már egy fényfolt kezd kirajzolódni, ami a lidércfolyás végének reményével kecsegtet.
I. Károly (Károly Róbert) ugyanis nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor a Magyar Királyság fölötti jogait érvényesíteni szerette volna. Az első probléma az volt, hogy ezt rajta, illetve pár déli támogatón és a pápán kívül senki sem fogadta kitörő örömmel. A második lényegesen komolyabb nehézség, hogy az utóbbiak összességében erősebbek is voltak. Károly harcba szállása a nagyobbal szemben, így szinte többnek is mondható, mint bátorságnak.
Amikor 1239-ben Kötöny kun fejedelem vezetésével Magyarországra vándorolt mintegy 40 ezer kun, a lakosság gyűlölettel és félelemmel tekintett rájuk, a főurak pedig eleve ellenségesen fogadták őket, tudván, hogy a IV. Béla a tatárok ellen akarja felhasználni őket. A kunok ügyes manőverező harcosok voltak, pusztító nyílzáporokkal, bátor és merész támadásokkal, kiváló egységei voltak bármilyen zászlóaljnak. A magyar nemesek azt híresztelték a kunokról, hogy tatár kémek, és tatár betörés esetén a kunok őket fogják támogatni. Nem is kellett több, Kötönnyel magyar önbíráskodó nagyurak végeztek, nagyjából a Tatárok elleni általános mozgósítás előtt, így a magyarok kun segítség nélkül, jól ismert eredménnyel, néztek szembe a veszedelemmel.
A tatár dúlást követően ismét visszahívott kunok már végleg letelepedtek, akik háború alkalmával hűen csatlakoztak a királyi várak hivatásos katonáihoz, a városok harcosaihoz, amiért cserébe – a székelyekhez hasonlóan – hosszú ideig tartó előjogokat élvezhettek a királyságon belül.
Csikász az első kötetből megismert Ócsárd nembeli Imre és társainak történetét szövi tovább, Károly király és az egyik legagyafúrtabb tartományi oligarcha, Csák Máté elleni küzdelmén keresztül. Trencsén ura ugyan hatalmas vereséget szenvedett az első kötetet is záró Rozsgonyi csatában, hatalma azonban egyáltalán nem roppant meg. Továbbra is kegyetlen portyáival tartotta rettegésben mind a magyar, mind pedig a cseh királyság területeit, miközben súlyos különadóival gyötörte a saját birtokain élő népeket.
„Nem erőszak a disznótor”? Kérdezd csak meg a disznótól!
A könyv első fejezeteiben a Rozsgonyi csatából hazaigyekvő kunok zabolátlansága tárul fel az olvasó előtt, amikor királyi parancs ellenére indítanak támadást egy útjukba eső Aba vár ellen. A felségáruló magatartás dramaturgiájának élvezetét az olvasóra kell bíznom, annyit azonban elárulhatok, hogy az események épp olyan cifrára sikeredtek, mint a dögségben, zsírtól csöpögő, felpuffadt disznókkal aládúcolt várostrom, falomlasztó robbantása, ami végül két szépséges nő megjelenésében tetőződik. A szerző egyébként az egymást követő izgalmas csaták jeleneteibe érdekességeket rejt, amivel a könnyen unalmassá tompuló harcokat is képes folyton felrázni. Az önmagát plagizáló véres csatajelenetek helyett, inkább a csaták taktikáiba és stratégiáiba kapunk betekintést, persze a sárt és az emberi, vagy állati bensőségeket így is gyakran kell lemosnunk magunkról, ha mindet meg akarunk érteni, vagy át akarunk érezni.
Jurtán innen és jurtán túl
A Diadalmas liliomok drámai íve pont olyan, mint egy pattanásig megfeszülő kun íj peremvonala. Az elszabadulni készülő nyíl nemcsak a jurtán kívül, hanem azon belül, a prémágy és a mellette finoman lobogó tűz árnyékában is folyamatosan rezeg. A kun szerelmes jelenetek után rémképként fogalmazódott meg bennem, hogy miféle katasztrófának kellet történnie ahhoz, hogy majdnem kipusztuljanak a kunok?
A főhős feleségének öleléséért szerintem tíz bigottan keresztény férfiből is kilenc, kérdés nélkül kezdené el imádni a kunok Holdistenét.
Pusztai romantika vs. udvari ármány
A sorozat eddigi köteteiben, a viszonylag sok és eltérő habitusú karakter ellenére is, következetesen kirajzolódik a klasszikus udvari képmutatás, valamint a félnomád életet élő kun erkölcsi letisztultság éles kontrasztja. Ez a karakteres eltérés veszélyes is lehet, mert könnyen predesztinálhatja a történet fonalát. Az egyes szereplők estleges ármánya, vagy pálfordulása ilyen esetben nem feltétlenül a dramaturgia bonyolódásának, hanem a történek következetlenségének tűnhet. Ezt a veszélyforrást a könyvben, részben maga Csák Máté oldja fel, aki kénye kedve szerint szegi meg az esküjét, ha nyers anyagi és hatalmi érdeke úgy kívánja. Emellett a kun erkölcsök itt-ott megbillegő tisztasága is csak az egymást felemésztő udvari intrikák miatt tűnik hófehérnek. Mondjuk ki: a kunok feddhetetlensége a magyarok konok önmarcangolása miatt ragyog.
A Diadalmas liliomokban, nagy és mély kelepcébe esett főhősünk rengeteg izgalmat hoz el az olvasó életébe, egy dolgot azonban magam részéről képtelen vagyok megérteni, mi több megbocsátani, hogy Imre a hozzá igyekvő Gizella és Viola kívánságát miért nem teljesítette??? Talán a következő részben kiderül.
Mi lett volna, ha Mátyás nem hal meg köszvényben?
A történelem tényekkel operál. A „mi lett volna ha”, azonban örök kérdés, amire csak a fantázia tud válaszolni. Mi lett volna ha, az igazságos Mátyást kigyógyítják a betegségéből és ambíciói a célba vezetik? Milyen lenne most Magyarország? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kapunk választ Aaron F. Loacher sci-fijében, ahol időjárőrök próbálják a különös paradoxonokat feloldani a világtörténelem kesze-kusza hálózatában.
A különös történet főszereplője Trevor Davis, aki egy alternatív valóság szülötte. Trevor Davis egy távoli jövőből irányított a történelem folytonosságát felügyelő csoport ügynöke, aki a történelemben tapasztalható paradoxonokat kell megelőznie. A könyv magyar történelmi vonatkozású ellentmondása Mátyás király nevéhez köthető. A Magyar Birodalomban kezdődő történet az „alternatív valóság” különös hangulatát teremti meg, ahol az olvasó értetlenkedve áll a „pannon imperia” hihetetlen sikere előtt, de hogy is történhetett ilyen? Hát a történelem manipulációjával, amit a járőröknek „kezelniük kell”…
„1396-ban Zsigmond magyar király Nikápoly mellett, nyugati katonai segítséggel megerősített, egyes források szerint 80-100 000 fős sereggel próbálta meg a törököket visszaszorítani. A törökök győztek, és a magyarok ettől kezdve lényegében egyedül harcoltak, Nyugat-Európa kiszállt a buliból. Szerencséjükre egy önfeláldozó földesúr, bizonyos Hunyadi János, vállalta a küzdelmet – lényegében saját királya segítsége nélkül -, és megtörtént a csoda. Hunyadi, egészen az 1456-ban bekövetkezett haláláig, sikeresen verte vissza a török támadásokat, sőt számos győzelmes ellentámadást is vezetett. Legnagyobb diadalát 1456-ban aratta, amikor legyőzte II. Mohamed török szultán seregét. A győzelem után kitörő pestisnek esett áldozatául. Nagyobbik fiát 1457-ben koholt vádak alapján kivégezték, de kisebbik fia, Mátyás, 1458-ban magyar király lett. Apjához hasonlóan ő is több sikeres hadjáratot vezetett a török ellen, de látva, hogy Európából való kiszorításukhoz Magyarország ereje kevés, a német-római császári cím megszerzését tűzte ki célul. Félelmetesen ütőképes seregével elfoglalta Morvaországot, Sziléziát és az osztrák tartományok keleti felét, sőt magát Bécset is.
1487-től kezdve elég sokat betegeskedett, főleg reumatikus fájdalmak kínozták, de az 1490-es bécsi látogatásakor egy új, valószínűleg olasz orvos kezdte el kezelni, és hamarosan meggyógyult. 1491-ben elfoglalta Csehországot is, és cseh királlyá koronáztatta magát. 1492-ben pápai engedéllyel elvált hűtlenségben bűnösnek talált feleségétől, nápolyi Beatrixtól, és hamarosan újranősült. 1493-ban meghalt nagy ellenlábasa, Habsburg III. Frigyes. A császárválasztó gyűlésbe Mátyás is hivatalos volt mint cseh király, és szavai nyomatékosítására 20 000 fős sereggel kelt útra. A német birodalmi rendeket részben megfélemlítette, részben meg vesztegette, és 1493-ban német királlyá választották, Habsburgokat pedig minden igényükről lemondatták, 1495-ben törvényes fia született (már volt egy törvénytelen), Hunyadi István. 1501-ben reformjavaslatait elfogadtatta a birodalmi gyűléssel: a Hunyadi-dinasztia örökös öröklési jogát, a belső közigazgatás átszervezését, az autonómiák visszaszorítását stb. Erősen központosított államának erőit 1503-ban vetette be a törökök ellen. Az 1503-05-ös háború során felszabadították Boszniát, Szerbiát és Bulgária nagy részét: Serege a felszabadított népek önkénteseivel megerősítve 1508-ban lendült újra támadásba.
1508-10 között kiverték a törököket Bulgáriából, Görögországból és Európa még megszállt részeiből is, valamint megkezdték Bizánc ostromát. 1511-ben beveszik Bizáncot, és a hadműveleteket Kis-Ázsiában folytatják egy szilárd védvonal kiépítése céljából. Mátyás felveszi a bizánci császár címet is. Ami ezután következik, az a Hunyadi-dinasztia sikertörténete. 1513-ban Mátyás régi személyi titkárát, Bakócz Tamást, X. Leó néven a pápai székbe emeli, aki ezután őt német-római császárrá koronázza. Fiát, Istvánt még életében örökösévé teszi; mindegyik országában megválasztatja. 1516-tól X. Leó pápa egyházi reformokat jelent be: megszüntetik a cölibátust, egyszerűsítik a szertartásrendet, ezzel sikerül kifogni a szelet a katolikus egyházzal szembenálló erők vitorláiból. Mátyás király 1530-ban halt meg, fia István pedig folytatta apja politikáját, elfoglalta Havasalföldet, Moldvát, Németalföldet, és hűbéri függésbe vonta Franciaországot, valamint Angliát. Megkezdte Észak-Amerika gyarmatosítását is, de utódai lemondtak itteni igényeikről, így alakulhattak meg a Szabad Államok. A Hunyadi-dinasztia most is uralkodik Magyarországon, bár az államformájuk ma már alkotmányos királyság.” (részlet a könyvből)
A könyv számtalan történelmi kérdésbe belekóstol. Betelepítik-e a vikingek Amerikát 500 évvel Kolumbusz előtt, s mi lesz ennek hatása a világtörténelemre? Sikerül-e a Nagy Péter vagy a Csang Csien elleni merénylet, s mi lesz ennek hatása az írott történelemre? Miért hívják az Egyesült Államok fővárosát Új-Amszerdamnak?
