2020. május 4., hétfő
Tetőzésben, vagy tetőzés után, de talán mindenképpen tetőzés környékén vagyunk. A védőtávolságot megtartva szinte bármit lehet. Legalábbis itt, nálunk, vidéken. Mármint Budapesthez képest vidéken, ezt fontos hozzátenni, hiszen például Telekgerendáshoz képest ritkán nevezik vidéknek Szegedet, New Yorkhoz képest viszont Budapestet is szokták olykor. Kíváncsi vagyok, a Covid-19 világjárványt mihez képest és minek fogják nevezni száz év múlva.
2020. május 5., kedd
Amikor majd véget érnek a korlátozások, s a védőtávolságot is fölöslegessé nyilvánítják a szakértők, visszatér-e a mindennapi gyakorlatba a kézfogás, vagy ököl-, illetve könyökérintéssel fogjuk köszönteni egymást továbbra is? Az ölelkezési kedvre milyen hatást gyakorolt vajon a korlátozás? Korábban szíre-szóra egymás nyakába borultunk, egymást felületesen ismerő emberek is ölelgették, lapogatták egymást. És ezután?
2020. május 6., szerda
A megpróbáltatásokban gazdag magyar nemzet történelmébe beiktatódik tehát a leggyászosabb dátum, az az örökké emlékezetes maradó nap, amelyen küldötteinknek átnyújtják a békeszerződést, hogy aláírjuk. Vannak, akik bizonyos jelekből következtetve, amelyeket a nyilvánosság számára eddig senkisem konkretizált, kedvező várakozással tekintenek a csütörtöki nap elé. A magyar közvélemény nagyobbik része közben leküzdhetetlen, bár érthető szenvedéllyel találgatja, vájjon megtagadjuk-e a békeokmány aláírását vagy sem. Nem ismerjük azokat a kedvező jeleket, amelyekből egyesek a béketervezet igazságtalanságainak enyhítésére következtetnek. De keservesen tudjuk, hogy az eredeti békeszerződés oly elbírhatatlanul súlyos volt, hogy minden legkisebb enyhítés, amelyet Európának két év óta való urai megengednek rajta, csak levegőhöz juttat, amelyet egészen el akartak zárni tőlünk. Érintetlenül marad azonban az a szándék, hogy Magyarországot feldarabolják és több mint ezerév óta egységes testét szomszédai között felosszák.
A ránk szakadó csapás hihetetlenül súlyos, méretei túlnőnek minden katasztrófán, mely a magyar nemzetet érte. Délmagyarország, 1920. május 6.)
Száz évvel később több olyan bejegyzést látok a pofakönyvben, amelyben kifejtik, hogy (például) az erdélyi magyarok csak magyarul (is) beszélő románok. Arról is tudomást szerezhetek a közösségi oldalt böngészve, hogy jónéhány felhasználó számára csak az a magyar, akivel száz éve közös a sorsa a trianoni határokon belül.
Ezek a minősíthetetlen vélemények ködképek a kedélyem láthatárán.
2020. május 7., csütörtök
Ma van a csillagászat világnapja. Ezt véletlenül tudtam meg, a világhálón böngészve. Mivel ma van a házassági évfordulónk is, a szememben elhalványodnak a csillagok.
2020. május 8., péntek
A Győzelem Napja. 1945-ben ezen a napon kapitulált a náci Németország. Győzött a szabadság, szokták mondani az amerikai filmekben. És voltaképpen igazat mondanak, még ha arra nem is vesztegetik a szót, hogy mi a csuda is a szabadság…
John Stuart Mill, a XIX. századi szabadelvűség (liberalizmus) egyik meghatározó gondolkodója nem próbálja definiálni a szabadságot. Úgy véli, ilyen meghatározás nem is lehetséges, a szabadságnak tudniillik szubsztanciája nincs, csak fenomenológiája lehet, amely szerint az ember minden lényeges jellemzőjében vannak utalások saját individuális és társadalmi állapotának adottságaira, és ezzel kapcsolatban ki is alakítja elképzelését az optimális vagy ideális léthelyzetéről. Mill szerint a szabadság nem csak fogalom, hanem szimbólum is, hiszen a különböző korok és a különböző felfogások nemcsak eltérő mindennapi és filozófiai értelmezésekben használták, hanem olyan jelképként is, amelynek változatos utalásai és kifejezései képesek voltak a társadalom és az individuum legbensőségesebb törekvéseinek jelzésére.
Talán a szabadságnak ez a szimbólum-jellege szívódott föl az utóbbi bő száz évben, ahogy nyári zápor az aszály sújtotta vidéken. Maradt egyedül fogalom, kiveszett belőle minden szimbolikus. S meglehet, éppen azáltal veszett ki belőle, hogy a szabadságot mindenáron konkrétan, kézzelfoghatóan, reálisan, egyértelműen akarjuk értelmezni (definiálni). És alighanem ez lehet az oka a szabadelvűség (liberalizmus) drámai átváltozásának is, amelynek egyik legriasztóbb jele a dogmatikus (neo)liberalizmus kialakulása, igen szűkre szabott fősodorral és leginkább nem is tévesnek, de egyenesen bűnösnek pecsételt más-véleményekkel. És egy olyan szabadság-képpel, amely rendet ugyan szül, vagy legalábbis rendszert, de játszani már alig-alig engedi szép, komoly fiait.
2020. május 9-10., szombat, vasárnap
A járványhelyzet előtt megkezdett, s a különleges állapot alatt szép, lassan csordogáló felújítás (lásd: március 18-i bejegyzés csaknem a végéhez érkezett. A hétvégém takarítással, bútorok összeszerelésével és pakolással telik. Élvezem.
2020. május 11., hétfő
Mától adja Áramszünet című regényem rádióváltozatát a Kossuth Rádió Rádiószínház című műsora. Öt részben, hétfőtől péntekig hallhatók részletek a regényből Schneider Zoltán tolmácsolásában, Zelki János rendezésében, a Hortobágyi László válogatta zenékkel.
Én a nap nagy részében pakolok, szerelek. Ilyesmi.
2020. május 12., kedd
Nem gondoltam volna, hogy éjjel fél 11-kor ilyen sokan hallgatnak rádiót (bevallom, én magam nem; a mediaklikk.hu-n hallgattam meg az Áramszünet rádióváltozatának első huszonöt percét ma délelőtt), de sokan jeleznek, hogy hallották a nyitó részt. Tagadhatatlanul jó érzés.
2020. május 13., szerda
A holttányilvánítás megkönnyítése címmel olvasható rövidhír az 1920. május 13-i Délmagyarországban: „Az igazságügyminiszter rendeletet küldött a szegedi járásbírósághoz, amelyben a holttányilvánítás súlyos korlátozásait enyhíti a miniszter. A törvény szerint eddig ugyanis a háborúban elesett és hivatalosan holttá nem nyilvánított katonák özvegyei 33 évig nem mehettek férjhez. Most elrendeli a miniszter, hogy két helyszíni tanú bizonyító vallomása alapján a holttányilvánítás megtörténhetik. Ezzel nagyban könnyítve lett az özvegyek helyzete. A tanúk beidézését kérvény útján a járásbíróságtól kell kérni.”
Mennyi romantikusan tragikus történet alapkonfliktusa ez a rendelet! A holttá nyilvánított férfiú özvegye újra férjhez megy, aztán egyszer csak betoppan a halottnak hitt katona. Megoldhatatlan helyzet. Még ha jogszabály van is rá. Akkor is megoldhatatlan.
2020. május 14, csütörtök
Száz évvel ezelőtt, 1920. május 14-én a TEVÉL (Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája) kezdeményezésére nagy tüntetések zajlottak Budapesten és több vidéki városban, köztük Szegeden is. Természetesen „az igazságtalan és kegyetlen békeszerződés ellen” tüntettek. Most, száz évvel később, 2020. május 7-ig egymillió aláírásnak kellett összegyűlnie ahhoz, hogy uniós szintű jogszabály születhessen a nemzeti régiók kiemelt támogatásáról, s ezáltal megvalósulhasson a székelyföldi autonómia. Az aláírás-gyűjtést a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezte, s az utolsó pillanatban összegyűlt a kellő mennyiség. Hogy ez mire elég, arról az elmúlt egy hétben rengeteget beszéltek. Semmire és mindenre, ahogy az már nálunk leni szokott.
A magam részéről, bár rendkívül fontosnak tartom azt, hogy a Székelyföld autonómiát kapjon, fogalmam sincs, ez az egy millió aláírás mire lesz elég. Annak azonban, hogy összegyűlt, szimbolikus jelentősége van. Ahogyan a 2004. december 5-i népszavazásnak is volt. Hogy ezt az egymillió aláírást sikerült összeszedni, nem feledteti ugyan a 2004-es eredményt, de egy hangyányi gyógyírt talán jelent. Akkor is, ha nem születik uniós szintű jogszabály a nemzeti régiók kiemelt támogatásáról.
2020. május 15., péntek
Ez a nap az ENSZ kezdeményezésére a családok nemzetközi napja. Egyszersmind − nem az ENSZ kezdeményezésére − a szlovákiai magyarok emléknapja is. 1942. május 15-én a szlovák parlament egyetlen ellenszavazattal, utólagosan jóváhagyta a zsidók deportálását. Azt az egyetlen ellenszavazatot a Magyar Párt képviselője, Esterházy János adta le.
2020. május 16-17., szombat, vasárnap
Visszaolvasva május 4-i bejegyzésemet, a vidéki szó valahogy nem hagy nyugodni. (Van ez így máskor is, bár meglehetősen ritkán.) Lám, a fővárost és a vidéket a járvány is megkülönbözteti. És, jóllehet ez könnyen beláthatóan demográfiai kérdés, mégis érzékeny pontokat érint − mint a főváros és / vagy vidék polarizálása mindig.
Az irodalomban is hasonlóképpen van, bár itt a vidékiség valamelyest más tészta.
Lanczkor Gabi mondta egy interjúban, hogy „a vidékizés nem hangzik sokkal jobban, mint a cigányozás”. Végső soron igaza van. Évekkel ezelőtt Boldog Zoli kérdezte tőlem egy interjúban, hogy sértő-e, ha levidékiznek. Azt feleltem, nem az. És hogy a vidék hallatlan tág és legalább annyira képlékeny és sejtelmes fogalom. Többször hoztam már erre a következő példát, és Zolinak is ezzel álltam elő: a szegedi nagyposta Vár utca felé eső sarkán sokáig látható volt a falba vágott kettő darab levélnyílás fölött egy-egy fölirat; az egyik rés fölé azt írták: Helyi, a másik fölé: Vidéki. Ami értelemszerűen azt jelentette, hogy a szegedi levelek kerültek a Helyi fölirat alá, amennyiben viszont valaki Makóra vagy Budapestre kívánt eljuttatni valamely küldeményt, nem tehetett mást, mint hogy a Vidéki című nyílást használja.
„Vidéki írónak lenni hátránnyal jár” – mondta Várkonyi Nándor Bertha Bulcsúnak egy beszélgetésben. „Sajnos, a magyar kulturális szerkezet olyan, hogy vidéki írónak lenni eleve hátrány” – állította Végel László Onagy Zoltánnak egy másikban. A két kijelentés között pontosan 35 esztendő telt el. Vagyis ebben a kérdésben 1974-ben ugyanazt érezhette az irodalomban jártas ember, mint 2009-ben.
Amikor, ugyancsak tíz évvel ezelőtt, Hász Róbertnek föltették a kérdést, „Milyen érzés vidéki írónak lenni?”, így válaszolt: „Vannak ennek előnyei és hátrányai is.” Majd azzal folytatta, „hátrány például, hogy nem vagy benne a vérkeringésben, nem látnak, nem tudnak rólad. Előny: azzal, hogy nem tartozol semmilyen klikkhez, nem támasztasz magaddal szemben olyan elvárásokat, amelyek nem is felelnek meg neked.”
Temesi Ferenc 2018-ban írta le ezt a két mondatot: „Magyar írónak lenni sors. Szegedi írónak lenni végzet.” Temesi Feri (akit büszkén vallok mesteremnek, s még nagyobb büszkeséggel tölt el, hogy ő ez ellen nem ágál) rendszeresen emeli föl a szavát nem csak a szegedi, hanem az egész magyarországi vidéki irodalom, a vidéki írók érdekében, mert úgy érzi, még mindig hátrányt szenvednek. Mert − bár Szegeden irodalomtörténeti távlatban is különös a helyzete az irodalomnak − mégsem csak szegedi írónak lenni végzet. Vidéki írónak lenni az.
Egyfelől tehát ez a végzet az, ami a végeken várja az embert, ha irodalommal foglalkozik (és most nem a momentán lakcímkártya szerint vidéken lakó, de a fővárosi sodorban élő írókra gondolok). Másfelől, valljuk be azt is, hogy, mint általában, úgy esetünkben sem fekete-fehér, és nem is egyértelmű, könnyen átlátható a helyzet. És nem is állandó, nem változatlan, s főként: nem változtathatatlan!
Amikor pedig a változásokat vesszük számba, nem hagyhatjuk említetlenül azt, amiről 1974-ben Várkonyi Nándor még csak nem is álmodhatott, nevezetesen, hogy a világot beszövő virtuális háló a vidéket sem kerüli el, és ennek a világhálónak a révén mindenhez pontosan ugyanolyan közel kerülhetünk mindannyian − bizonyos, ám távolról sem elhanyagolható szempontokból. Amiképpen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az áldozat szerepe távolról sem mindig és korántsem mindenütt pozitív és szimpatikus szerep. Bizony, a vidéki íróknak is meg kell magukat emberelniük! Nem sírni-ríni, panaszkodni kell, nem a megosztottságot erősíteni, vélt és valós sérelmeket hánytorgatni, hanem: dolgozni! Mert a vidéki versus fővárosi irodalomra is igaz az, amivel Temesi Ferenc 2017-ben, az Ünnepi Könyvhét szegedi megnyitóján mondott beszédét zárta: „nincs két irodalom, csak egy van. Mert mindnyájan magyarul írunk, embörök.”
Jó lenne teljes szívvel hinni, hogy nem csak két irodalom, de két ország és két nemzet sincs. Csak egy van.
