Az irodalom nem háború, hanem művészet - válasz a Magyar Hüperiónban megjelent levélre

„Tételes cáfolatok helyett, amelyek indokoltak, de alacsonyrendűek lennének, mi az tehát, amit - a rosszhiszeműség elhagyásán kívül - kritikusainknak felelünk? Végülis magát a rosszhiszeműség feladását ajánljuk. ”

Molnár András: Marcsi néni válasza Kamcsatkából – Kultúrpolitika és Hamvas Béla. - Magyar Hüperión. 2015. tél. III. évfolyam, 4. szám.  III. 463. o.

Kedves Marcsi néni, alias Molnár András,

elolvastam „válaszát” a Magyar Hüperión téli számában, amit az „irodalminak tűnő” DRÓTon megjelent cikkemre írt.

Szerettem volna rá szépen válaszolni, akár párbeszéddel, s jeleztem, hogy ennek teret is adnánk a lapon. Végül a párbeszéd e nyilvánosság előtt nem jöhetett létre, és én magam is hónapokig őrlődtem ezzel a válasszal. Most szeretnék túl lenni rajta, nem elhallgatni, nem elmismásolni, nem kussolni. Pedig mindegyik könnyebb lenne, mint most és erről írni. Könnyebb lenne, mint Marcsi néni, alias Molnár András képzavarokkal terhelt, kusza, féligazságokat megfogalmazó, végül pedig több különböző véleményt is összekavaró írására válaszolni. Talán azért, mert

lehet mégis többről van itt szó, mint Hamvas Béla életművének értelmezéséről.

Azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy itt vajon nem a XXI. századi magyar szellemiségről van szó? Nem arról van-e szó, hogy elkövetjük-e hamarosan ugyanazokat a hibákat, melyeket kevesebb derűvel megáldott elődeink? Nem arról van-e szó, hogy még súlyosabb jövő előtt állunk, mint gondoltuk?

Engedje meg, hogy megköszönjem magának is, és a maga nevében megszólalóknak is, hogy válaszra méltattak. Egy pillanatra azt hittem, hogy létrejöhet dialógus ezekről a kérdésekről, és talán létre is jött, létre is jön.

Az lehetett volna a tétje ennek a vitának, ha létre jött volna vita, hogy belefér-e Hamvas Béla irodalmi hagyatékának újraértelmezésébe egy aktuálpolitikai olvasat?

Szerintem nem.

Maga szerint?

Nem tudtam meg, de egy pillanatra még én is elhittem, hogy elgondolkoznak azon, amit vitatott cikkemben írtam, hogy vajon miért minimum problémás Magyar Hüperiónnak (Így.) nevezni a lapot, majd rögtön utána kiírni a címlapra, hogy „a jobboldali értelmiség lapja” (Így.), aztán pedig lehozni a Jobbik pártvezér, Vona Gábor írását (Úgy-úgy.). Téli számukban ezt még némi agitációval is megfejelték, hogy tiltakozzunk együtt a transzatlanti kereskedelmi egyezmény ellen. (És engem nem a tiltakozás, hanem az agitáció zavar Hamvas mögé bújva.)

Még egyszer és utoljára elmondom, hogy mi a bajom ezzel az egésszel, méghozzá belátva, hogy tévedtem és hogy nem volt igazam. Messze nem csak az, mint amit Tillmann J. A. írt meg a „Hamvas-hívők” kritikájaként, miután elolvasta Molnár András írását, s amit itt olvashatnak az „irodalminak tűnő” DRÓTon.

Tudom, hogy sem Marcsi néni, alias Molnár András, sem Horváth Róbert, sem a Magyar Hüperión (Így.) kiváló szerkesztőségének többi tagja, sem sokan mások nem látnak ebben semmi kivetnivalót, de talán néhány olvasó és gondolkodó ember legalább eltűnődik azon, hogy mi is történik itt.

Félreértés ne essék, nem feladatom Hamvas Bélát vagy az életművet megvédeni. Védi az magát. Csak szeretném jelezni, hogy

szerintem ez „így” továbbra sincs rendben. Nincs rendben Hamvas egyik kulcsművét (aztán egész életművét) arra használni, hogy legalizáljunk és kizárólagossá tegyünk egy világszemléletet, amiben úgy tűnik, hogy több van, mint merő katedradüh, konkrétan hatalomdüh.

Nincsenek illúzióim, afelől, hogy amire készülnek, amit tesznek az nem más, mint a hatalom akarása, a valódi hatalom megszerzésének vágya, magukhoz ragadása, és annak megtartása. Tudom, hogy maguk ebben semmi kivetnivalót nem találnak. Miközben lehet, hogy ezt a legtöbben, talán még maguk is a legjobb hiszemben teszik, valójában ez egy olyan felsőbbrendűség jegyében történik, ami mindenki mást lenéz, minden más olvasatot minimum elutasít, ha eddig még nem, akkor egyszer talán majd: megbélyegez. Következményei pedig beláthatatlanok.

Amikor kiírják a lapra, hogy „jobboldali értelmiség lapja”, akkor

éppen az értelmiség egyik legfontosabb erényét vetik el: a kritikai hozzáállást,

azt, hogy

a valódi „értelmiség” azért értelmes, mert se nem jobb, se nem bal, s végképp nem közép. Van ilyen? Szerintem Hamvas ilyen volt. 

Ezért - mondjuk úgy, hogy - nem szép dolog az ő tekintélye mögé bújni, és magas szinten politizálni.

Miért nem „Tradicionalitás és létszemlélet” vagy – hiszen szereti Marcsi néni a hangzatos címeket „Solum Ipsum” a lap címe? Több köze van ennek az egésznek László Andráshoz, mint Hamvas Bélához, és ezt mindenki tudja.

Valahogy úgy van most maga Marcsi néni, mint aki azt hiszi, hogy megtalálta a „tutifrankót”, igazolhat mindent és mindennek az ellentettjét is. Hamar eljön az idő, hogy kicserélheti a polcon a könyveket, megmondhatja majd, hogy ki mit olvasson, s megváltoztathatja az ország sorsát. Tudom, hogy ezt tagadná, de titkon, vagy kevésbé titkon erre vágyik.

Nekem nincs ekkora önbizalmam. Nem tudom a „tutifrankót”, csak kérdezek, írok, meditálok. Ráadásul nem akarom senkinek a könyvespolcát átrendezni, elég, ha a sajátomon rendet tudok tartani. A magáét sem, Marcsi néni, megnyugodhat.

Abban azonban nem vagyok teljesen biztos, hogy

vajon nem felelünk-e mindannyian ennek az országnak a sorsáért?

Én is, a magát „tradicionális iskolának” nevező társaság is, és maga is, főleg maga, Marcsi néni. Éppen ezért próbálok megszólítható és párbeszédképes maradni, mert bár gyakran elfelejtjük, de valójában az egymás között zajló viszonyulások tehetnek minket emberré, vagy rosszabbá, mint az állatok.

Arra figyelmeztettem tehát magát Marcsi néni, hogy amivel kacérkodik, annak a következményei beláthatatlanok. Rosszabb lehet tőle, mint az állatok. (Amúgy meg az állatok jók, csak az ember tud gonosz lenni.) Mindezt azért teszem, mert számon kéri rajtam cikkében a „jó szándékot”, amivel tudjuk mi van kikövezve. Hát most csupa jó szándékból írom, amit írok.

Merő „jó szándékból” figyelmeztetem, hogy rögtön cikke elején kifejti, hogy a „tradicionális iskolát” ért minden bírálat nem más, mint „bujkáló betegség”. Nehéz ebből levonni más következtetést, mint hogy mindazok, akik kritizálni merik Marcsi néni otthonkáját, frizuráját, főztjét: sem mások, mint valamiféle kórságok, melyeket gyógyítani kell. Borzasztó korok retorikáját idézi ez.

Nem feladatom megvédeni, sem a HVG-ben, sem az Indexen felvetett problémákat, kérdéseket, melyekre a maga cikkében érdemi válasz nem született. Amúgy is, azt, hogy „A Hagyomány, az Igazság harcosai mindent elutasítanak, ami a modernitáshoz vezetett és azzal jár: antidemokraták, egyenlőtlenség pártiak, antiliberálisok, és végletesen elitisták” (HVG) és azt a kérdést „Mennyire lehet dogmatikus a hagyomány? És nem lehet, hogy akár tetszik, akár nem, a modernség vált a mi tradíciónkká?” (Index) maga „bazári majomságoknak” nevezi, „voltaképp”. Tényleg, mi ez a „voltaképp”, mi ez, hogy „tünetegyüttes”, és miért beszél végig ebben a „királyi többesben”?

Ezzel a királyi többessel szemben csak én vagyok. Teljesen egyedül, és Marcsi nénivel szemben, én a saját bőrömet viszem a vásárra, még egy gyönge pártocska sincs mögöttem, ami nem olyan félelmetes, mint amilyennek hangzik.

Nem vagyok biztos abban, hogy „elégséges lenne az én Hamvas-értésem”, pláne, ha olyan kiemelkedő „Hamvas-értőkkel” állok szemben, mint Marcsi néni alias Molnár András, vagy barátai, és barátai barátai, és a barátai nagy barátja. Ezzel szemben én teljesen egyedül vagyok.

Maga Marcsi néni azt mondja, amit maguk gondolnak, én pedig csak azt, amit én. Ez a különbség.

Egyébként ezt a szemtelen és személyes hangnemet, talán még a „tradicionális iskola” is nagy kegyesen megbocsájthatja nekem, hiszen e kör kiváló vezetője, Horváth Róbert maga írta le: „a szubjektivitás már nem az a bűn, ami régebben volt, hiszen az úgynevezett tudományos tárgyilagosság nem más, mint a líraiságnak egy különös kollektív válfaja. A líra nem önkény és nem szeszély és nem torzítás, hanem az átélő ember személyes garanciájának nyoma.”

És most éppen ezt a személyességet garantálhatom, amikor mint Weiner Sennyey Tibor szólok. És kiemelem azt a pár mondatot, amikor engem, vagy költőtársamat, Orcsik Rolandot a következőképpen jellemez Marcsi néni, alias Molnár András, a „válasz” szerzője: „irodalmi, függetlenül szellemi és intellektuális renoméra igényt tartó szerzőink”, vagy, hogy „általunk replikára méltatott szerzőink”, akiknek nem akarják – még szerencse – fejüket Hamvas kötetekkel csépelni.

Pedig már azt hittem, hogy beszélni fogunk arról, hogy milyen veszélyek rejlenek egy-egy szerző egyoldalú olvasatában. Hogy például simán lehet neonáci szerzőt csinálni Hamvas Bélából is, ha csak „A szellem és háború”, az „Álarc és koszorú” vagy éppen akár ha csak a „Magyar Hüperion” című művét nézzük.

De el lehet gondolkodni azon is, hogy

vajon mi volt az a cezúra, ami a második világháború alatt, akár a bombatalálattal, akár a munkaszolgálatosok elengedésével, akár a dezertálással végbe ment Hamvas életében?!

El lehet gondolkodni azon, hogy vajon a globális orientációhoz képest, hol vannak azok a magukat tradicionalistának nevezők, akik akár tetszik, akár nem „kurzusírót akarnak csinálni a jobboldalon”?

Na de Marcsi néni, hogy egy szinte klasszikust idézzek: hááát nooormális?! Éppen ez történik, amikor Magyar Hüperiónnak (Így.) hívják „a jobboldali értelmiség lapját”, amiben a szélsőjobboldali Jobbik pártvezér írását hozzák le. Maga írta, én csak ismétlem: kurzusírót csinálnak Hamvasból.

Írása második felében totálisan félremagyaráz és félreért mindent, amikor azt hiszi, hogy én azt kívánom, hogy maga ne szeresse a lekvárt. Szeresse a lekvárt, csak ne akarja, hogy mindenki azt egye, amit maga, s végképp ne kenjen vele mindent össze. Mert amit „válasza” második felében összehord, abban nehéz nem a kérdésre nem adott válasz bőséges elkenését látni. Ha rosszat tételeznék fel magáról, Marcsi néni, akkor azt mondanám, hogy aljas és gonosz dolog Győrffy Ákostól és Szinay Balázstól vett nem odaillő, hosszú idézetekkel úgy tenni, mintha még mindig arról lenne szó, ami a probléma volt. Ez biztosan a magyarnál sokkal kegyetlenebb kamcsatkai tél hatása, ami sokat árthatott Marcsi néniek. Hogy az ezoterikus körök lenyúlják-e Hamvast, - ismét ajánlom mindenki figyelmébe Tillmann J. A. vonatkozó írását - annak mi köze van ahhoz, amit én megírtam, és amit maguk csinálnak? Nehéz megmondani. Ahogy annak is, hogy most a könyvtárakban főhelyen van-e a „hamvasi életmű” (Bocs.) vagy sem.

Végezetül engedje meg, hogy mielőtt belátnám, hogy tévedtem :) legyen még két szerénytelen javaslatom.

Az egyik az, hogy olvassa el többi írásom is, ne csak az „irodalminak tűnő” Drótos cikkeim. Már persze ha ideje engedi, és itt elsősorban Az elveszett királyság című kötetben megjelent esszéimre gondolok.

A másik, hogy ha véletlenül vagy valószínűleg hatalomra jutnak a barátai, akkor legyenek tényleg jobbak, mint a jelenlegi rendszer, és vegyék meg – ahogy azt gondolom már tervezik – az egész „hamvasi életmű” szerzői jogait, majd úgy ahogy van, hamisítás, beleirkálás, hozzátoldás, és húzás nélkül (tudom, nehéz lesz) tegyék közzé az erre kitalált Digitális Irodalmi Akadémia oldalán. Ugyanezt javaslom Weöres Sándor műveivel is. Legyen mindenki számára elérhető, hiszen közös tér, éppen mint a Hősök tere, vagy a Balaton. Igaz, utóbbit már körbekerítették, előbbin meg néhány éve éppen a maguk egyik szerzője vonult fel igen különös alakokkal. Ilyenek ezek a közös dolgaink. 

Használjuk tereink, olvassuk szerzőink. Véleményünk van róla, viszonyulunk hozzájuk. Van, aki úgy, hogy bejárja, megismeri, olvassa őket, majd továbbgondolja, s tovább is lép. És van, aki úgy, hogy elfoglalja, bekeríti, zászlójára varrja.

Végül pedig belátom, hogy tévedtem. Azt gondoltam, hogy fel lehet tenni a - most már tudom jól, hogy költői - kérdést, hogy belefér-e Hamvas Béla irodalmi hagyatékának újraértelmezésébe egy erősen felülíró aktuálpolitikai olvasat? Felesleges volt szóvá tennem ezt az egészet.

Az irodalom nem háború, hanem művészet.