Az extázishoz való jog, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában

„Indra, sárkánykígyó-ölő, 
szóma-italt nálunk igyék, 
találjon benne új erőt 
az új hőstettre készülő. 
Áradj Indrának, szóma-ár!”
(Szómához – Rig Véda IX. 113. Weöres Sándor fordításában) 
 
„Az égben van az egyik felem, a másikat lenn vonszolom. 
Talán bizony szómát ittam?” 
(Ridvéda X. 119. – Schmidt József fordításában)

I.

Nem véletlenül áll ez a két Rig Védából vett mottó ezelőtt az esszé előtt, arra utalnak ugyanis, hogy le lehet mondani a védikus hagyományról, lehet nem tudomásul venni a védikus költészetet, lehet nem foglalkozni magukkal a védákkal, de ez olyan luxus, amit még az európai hagyományban élő és gondolkozó ember sem engedhet meg magának. Bármennyire is szeretné azt hinni. Hatásuk, jelentőségük, fontosságuk sok ezer esztendővel ezelőttől napjainkig tart, ha lemondunk róluk, úgy lemondunk a bennük rejtőző tudásról is. Sokan elintézik úgy a Védákat, hogy azok csupán zavaros, régi indiai versek, valamikor túl régről. Sőt, mondják, hogy az egész csupán ezoterikus maszlag, hiszen nagyon sok „new age” szerző hivatkozik a Védákra. Mások pedig csak a filológiai megközelítést tartják helyesnek, s elvesznek a részletekben.  

Mik azok a Védák? Az ősi árja nép, mégősibb vallásának lenyomatai, vagy csak merő irodalomtörténeti különlegesség? A Védák ugyanazt a tudást, éberséget, vagy pontosabban: felébredettséget hirdetik, amit például az Evangélium, csak más környezetben. Több ezer éves tudásról beszélünk, amely az egész életre kiterjedt, most azonban csak kicsiny részletet emelnék ki. Konkrétan a szómát. 

Mi volt a szóma? Mi volt az az eledel, az az ital, amit magukhoz vettek már a védikus korban? Amikor a „drogok és irodalom” kapcsolatáról beszélünk a szómával kell kezdenünk, a „szent itallal”, melyet királyok, költők és papok ittak, s közben a szómához kötődő védikus verseket recitálták. A költészet és a tudatmódosító szerek, vagy még pontosabban a „mesternövények” kapcsolata tehát már a legrégebbi forrásainknál tetten érhető, s nehéz lenne elhinni, hogy a modern irodalom története ténylegesen megírható anélkül, hogy tudatosítanánk:

a költők is szerhasználók voltak. Milyen szereket és miért használtak? Mit használt Baudelaire és mit Ady? Hogyan jutunk el egyenesen hozzájuk a szómától?    

Amikor a Védákkal találkoztam, és magával a szóma jelenségével, akkor – bevallom – annyira kezdett érdekelni a dolog, hogy mivel legfőképpen a saját tapasztalatban hiszek, szerettem volna kipróbálni, hogy mégis milyen lehet az, amikor az ember szómát iszik?

Bármennyire különösen is hangzik: abszolút szkeptikus alkat vagyok, s csak nagyon nehezen hiszek el valamit valamiről. Mindaddig míg én magam ki nem próbáltam, nehéz meggyőzni. Saját károm és saját örömöm nevelt, ami tudom nem túl bölcs emberre vall, de talán más is követett el már hasonló hibát. 

Tudni akartam tehát, hogy mi az a szóma. Mivel nekem a bor adott olyan eksztatikus élményt, amiről ezekben a versekben hallunk, elkönyveltem eleinte, hogy számomra a bor a szóma. Amikor meg vagyunk győződve bármiről érdemes másokat is megkérdezni igazunkról, mert könnyen tévedhetünk. Ezért fordultam ekkor, az ezen a területen sokkal tájékozottabb Richard Rudgleyhoz. Ő ezen esszé írásakor az oxfordi egyetemen tanít. Kiváló könyveket írt, néhány megjelent magyarul is, mint például A kőkor elveszett civilizációi, amelyben főleg a neolitikummal foglalkozik. Ennek különös jelentősége lesz most, mert a Védák valójában kulcsok az őshagyományhoz, a legrégebbi forrásaink közül valók. Kulcsok, ahhoz a tudáshoz, ami nem ebben az értelemben jelentett civilizációt, mint ahogy most mi-itt felfogjuk, hanem valami teljesen más volt. Mégis előzmény. Ezt Richard Rudgley tudja, s erről ír említett könyvében, és a „The encyclopedia of psychoactive substance” című művében is. 

Írásai és nyilatkozatai alapján Rudgleyról elmondhatjuk, hogy azon kevés tudósok közül való, aki a neolitikumot, a több ezer évvel ezelőtti társadalmat és civilizációt, az „ősembert” magát: nem írja le. 

Az őskorban élt embert nem primitív „előembernek” állítja be, aki egy nagy bunkóval leütötte a feleségét és a hajánál fogva beráncigálta a barlangba. Hanem azt állítja róla, hogy majdnem ugyanolyan volt mint mi, ugyanazokkal a képességgel volt megáldva, ugyanazokkal a gyengeségekkel megverve. Sőt – az élet megélésének szempontjából –, talán még kivételesebb helyzetben is volt. Mindezek után nagyon alaposan és kiváló módszerrel végigmegy a feltárásokon, mindazokon az adatokon, melyeket tudunk egyáltalán a régészet és más tudományok jóvoltából a neolitikumról. Végül mindezt összegzi enciklopédiájában, amelyben megtette azt a kijelentést, amit szerintem nem mert esszéiben, könyveiben, bár sejtette az antológiájával, melyben a világirodalom rengeteg szerzőjétől – beleértve természetesen Poet és Baudelairet is – merített különböző drogokkal kapcsolatos írásokat. Megtette tehát azt a kijelentést, melyet sok tudós nem nagyon merne megtenni, mert félnek, hogy kirúgják őket az egyetemről, vagy a tudományos életben hitelüket vesztik. Szép sorjában az összes, vagy majdnem az összes drogot, például a dohányt, a hasist, az ópiumot, a pszichoaktív szereket és növényeket végigvette, majd leírta rövid történetüket, hatásukat, a kapcsolódó tapasztalatokat, beszámolókat, forrásokat, különböző kultúrtörténeti megjelenésüket. Mindeközben pedig kimondta azt a feltételezést, amit korábbi könyvében talán csak érzékeltetett, ami talán nem több, mint egy prekoncepció, s amit mégsem szabad figyelmen kívül hagyni. Azt a kérdést teszi fel, hogy

mégis mi is történhetett olyan tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt, amikor az emberiség nagyon nagy ugrást tett?

Közvetlenül az utolsó jégkorszak utáni időszakról beszélünk, aminek következményeként később megjelennek a civilizációk, a mezőgazdaság, az írás, aminek végkifejlete a mai technikai civilizáció és globalizált társadalom. Rudgley is közöl az enciklopédiában olyan barlangrajzokat, ahol gombákkal a fejük fölött láthatunk táncoló alakokat. Ő azt sejteti, de például Terence Mckenna és Aldous Huxley – és sokan mások is, akik sámáni szertartások világával behatóbban foglalkoznak – már állítják, hogy az ősi társadalomban tudatosan használtak szerte a bolygón pszichoaktív szereket, legfőképpen gombát.

Ezt a gombát sejti sok kutató úgy, hogy az lehet, amit a Védák szómának neveznek.

Az enciklopédiában természetesen több és más szer is le van írva. Például, ahogy a népmesékben találkozhatunk azzal, ahogy a királyleányka a békát megcsókolja, az az antropológus számára egyértelműen abból fakad, hogy van egy bizonyos békafaj, amelynek ha megnyalják a hátát látomásokat okoz. De nem akarok a példákban messzire menni, hiszen Baudelaire és Ady most a lényeg. 

Arra szerettem volna csupán figyelmeztetni, és Richard Rudgley könyvei által – igaz nyugodtan lehetett volna még más kutatók munkáit is idézni, (pl. Huxley, McKenna, Claude Levi Strauss, stb.) –, hogy mindennek, amiről most és itt szó esik, létezik egy rendkívül komoly kortárs kontextusa. Mindezen téma, ráadásul kényes és érdekes, de nem lezárt ügy. Olyan, amely a neolitkumig nyúlik vissza, vagyis az, hogy Baudelaire és Ady szereket használt a tudat befolyásolására, sokkal messzebbre vezet, mint elszívni egy füvescigit vagy meginni egy üveg bort. Másról van itt szó. Az emberiség történetéről, amelyben a fejlődést befolyásolták különböző növényekből nyert szerek, jobban, mint bárki korábban gondolta volna.

Talán tudjuk, hogy mit jelent a búza megjelenése a történelemben, de vajon tudjuk-e mit jelent az LSD megjelenése? Valóban „nagy ugrás” az, hogy az idők során milyen szereket kezdtünk el használni? Milyen különbség van szer és szer között? 

Ez az a pont, amikor mielőtt tovább megyünk, el kell utasítanunk azt a kétféle szélsőséges gondolkozást, amely a tudatmódosító szerekről, vagyis az úgynevezett drogokról való beszéd során érvényesülni szokott. 

Az egyik azt állítja, hogy minden drog által tapasztalt látomás kábulat és illúzió, ennek szélsőséges megnyilvánulása, hogy minden drog rossz és büntetendő.

A másik szélsőség tipikus megnyilvánulása például az, hogy azért olvasnak drogokkal kapcsolatos írásokat, hogy saját züllésüket igazolják, és a drogoktól várják a megvilágosodást. Hipokriták és lótuszevők nem vezetnek az igazsághoz, csak elterelik a figyelmet a lényegről.

Erőfeszítés nélkül nincs valódi siker. A siker pedig valójában nem más, mint a személyes üdv.

Ha némely drog fel is dob a hegy tetejére, nem mindig, vagy ritkán mutatja meg a felfelé vezető utat, amely előfordulhat, hogy fontosabb, mint a kilátás maga. Mindenféle szélsőséget tehát el kell utasítanunk, ugyanakkor meg kell értenünk Baudelaire és Ady tanításának lényegét, vagyis a jogot az extázishoz, mely a neolitikum óta, az emberiség szómával való egyesülése óta részünk. Mindezt azért kell leszögezni, mert amikor ezekről előadást tartottam ugyan hízelgő volt, hogy annyira sokan eljöttek, de tartok tőle, hogy ez elsősorban a „drog” hívószónak volt köszönhető, nem pedig a költészetre való figyelemnek. Legkevésbé az én személyes érdemem. Persze biztosan van kivétel. Vajon aziránt is annyian érdeklődnének, ha Poeról, Lovecraftról, Borgesről és az ismeretlentől való félelemről beszélnék?

Lássunk tisztán: a drog nem csak az, amit a mindennapi mainstream média tol az emberek arcába. Vagyis, hogy drog az, amit beszúrnak és meghalsz, hanem drogokkal vannak tele a mindennapjaink. 

Drog a cukor, a kávé, tea, korsó sör, a dohány, a pohár bor, de ne felejtsük el, hogy drog mindaz, amit a hatalmas gyógyszerpiacon, elképesztő médiaháttérrel fejfájásra, bánatra, gyengeségre, és torokfájásra – folytathatnám – el akarnak és el is adnak minden áldott nap.

A kérdés az, hogy ez miképpen jelenik meg az irodalomban és hogyan befolyásolja azokat az eleve érzékeny elméket, akik költészetet teremtenek. Külön figyelmet érdemelne a kínai és japán költészet történetében a tea fogyasztás, miképpen befolyásolja a költőket, hogyan jelenik meg, ugyanígy a magyar irodalomban – talán nem véletlenül – világosan láthatjuk a bor hihetetlen hatástörténetét. 

II.

Felírtam három mondatot, ami megmenthet minket mielőtt még ennél is jobban belemegyünk a mélyébe, és mielőtt olyan beszélgetések sorába bonyolódnánk ezután az esszé után, amiben folyton mentegetőznöm kellene. Három prekoncepciót, ha úgy tetszik, három elképzelést, s mindhárom a modern költők, Baudelaire és Ady extázis-technikájára vonatkoznak. 

Miért is vették magukhoz a saját szómájukat? De korábban és egyáltalán: miért vettek magukhoz a védák világában szómát, ha joggal feltételezhetjük, hogy a jóga, a meditáció nem hogy mindennapos, de alapvető része kellett az életüknek, hogy legyen? A jóga és a meditáció révén pedig meg tudták találni a hegy csúcsára vezető ösvényt, és ne legyen kétségünk: fel is tudtak menni. Kétségtelen, hogy a védikus kor emberei tudtak valami olyasmit, amit – én legalábbis – tiszta szívvel óhajtok most Magyarországon, Európában és a Nyugaton is. Mégpedig, hogy közösségben voltak képesek gondolkozni és együtt tudtak működni. Segíteni tudták egymást és ezt a közösségben feloldódó egyéni létet extázissal élték meg. 

Vajon a modern kor látnokai nem azt a látomást keresték-e, amiben egójukat feloldják? Milyen az az extázis, ami feloldja az egót? 

Tehát az első felírt mondatom úgy hangzik, hogy a modern irodalom vizsgálatához nélkülözhetetlen az újkori szómák tudatosítása és ismerete.

A második: a technikai forradalom mögött lezajlott egy másik, nevezzük úgy, hogy kémiai forradalom.

A harmadik: mindezeket lehet elítélni, vagy lehet rajongani érte, csak éppen megkerülni nem lehet.

Ebben a három pontban foglaltam össze, amiért részben ezt az egész témát felvetettem. Nem tartom megkerülhetőnek azt, hogy a költők – akár tetszik, akár nem, de alkalomadtán bizony – dohányt, ópiumot, hasist, szeszeket, köztük jó sok bort fogyasztottak. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy teljesen meg lehet érteni a modern irodalmat mindennek a tudatosítása nélkül. Egyáltalán tudatosság nélkül, de ez egy másik kérdés. Visszatérve meg kell kérdeznünk: miért tették ezt? Mit tettek? Mit akartak vele elérni?

A kémiai forradalom fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Amikor Edgar Allan Poeról beszéltem és talán még fogok is beszélni, akkor mindig és főleg a félelmekről, és a félelmek legyőzéséről volt és lesz szó. De azért mindezeknek a technikai forradalommal való összefonódásáról is, arról, hogy miután megjelent a vasút, a távíró, mennyire felgyorsult az élet. Ez a félelem a gyorsaság okozta szorongás. A kezdetben füst és vas okozta elidegenedés. A technikai forradalom mögött azonban sokkal radikálisabb változás ment végbe. A kémiai. Gondoljunk csak az égetett szeszek és egyéb párlatok tömeges, piaci megjelenésére. A szeszfőzdékre. Az abszintra. Aztán a gyógyszergyárakra. Olyan dolog jelent meg akár csak az alkohol fogyasztásban is, ami addig nem igazán volt jellemző, s amely mind ennek a kémiai forradalomnak a terméke. Ez a kémiai  forradalom észrevétlenül magasabb szinteket is elért, olyannyira, hogy elkezdte befolyásolni a társadalmat, az egyéni szokásokat, az egyént magát, a tudatot. Megkockáztatom: a kémia az ember feletti egyeduralomra tört, hiszen például ma az egyének forradalma éppen a természetesség, a természetes és/vagy szermentes élethez való visszatérés. 

Nagyon képben kell lenni, ha nem akarja valaki, hogy becsalják a kémiai befolyásoltság világába, hiszen mindenhonnan azt hallja, hogy a legkisebb fájdalom enyhítésére is a legmegfelelőbb eszköz bekapni egy tablettát. Nagyon vonzó és könnyű megoldás. Ki tud neki ellenállni? Kevesen. Ez a kémiai uralom csak részben átgondolt, és csak bizonyos betegségek esetében indokolt. Az emberek jelentős része akkor is szert vesz magához, amikor terápiával, meditációval, életmódváltással megoldható lenne gondja.

Erőfeszítések nélkül akarnak, ha nem is a paradicsomba eljutni, de legalább gondtalan életet élni. És minél több a szer, annál több a mellékhatás.

A legfőbb mellékhatás pedig nem más, mint, hogy a szer elkezd uralkodni rajtunk.

Például, amikor valami problémánk van és pszichológushoz megyünk, akkor felírja nekünk a rivotrilt, xanaxot, vagy az éppen aktuális tompítót, hogy az majd megnyugtat. Nem nyugtat meg, csak eltompít. Nem oldja meg traumáinkat, gondjainkat, félelemeinket, csak elkeni őket. 

Nincs erőfeszítés nélkül személyes üdv.

Most nem akarom Ted Hughes és Sylvia Plath egyébként zseniális költészetét, írói világát iderángatni, de kis túlzással egész tragikus történetük valójában ilyen durva antidepresszánsok eredménye. Bármennyire kellemetlen, de esetükben arról van szó, hogy nem mertek szembenézni a problémákkal, és a szembenézés helyett vegyi megoldást, vagy megoldásnak tűnő áthidalást alkalmaztak. Ilyen szélsőséges eredményei is vannak a kémiai forradalomnak, ha jobban végiggondoljuk. 

Mehetünk még tovább: hogyha például bármikor bekapcsolja az ember a tévét vagy a rádiót azonnal kellemetlenül érezhetjük magunkat, mert azt sugallják – nem csak nekünk, akik szerencsések vagyunk, hiszen talán némi kritikával tudjuk kezelni, amit hallunk –, hanem mindenkinek, hogy ha valami bajod van, valami gondod van, valami szomorúságod van, legfőképpen pedig valamid fáj, akkor szedjél gyógyszert. Érted? Véletlenül se próbáld megbeszélni a kedveseddel, feleségeddel, apáddal, anyáddal, családoddal, barátaiddal, vagy akik segíthetnek azokkal. Véletlenül se gyógynövényeket használj, ha már minden kötél szakad, hanem itt vannak ezek a remek tabletták. Zabáld őket!

„Nincs idő a fájdalomra”, ami éppen annyit jelent, hogy nincs idő a fájdalom okainak vizsgálatára. Nincs idő az önismeretre, és végképp nincs idő a megoldásra és öngyógyításra. És

ahol nincs önismeret, ott világismeret sincs. Ahol pedig nem ismerik a világot, előbb-utóbb: bármi megtörténhet.

Veszedelmes vizek ezek, és a modern társadalom leggyengébb pontjait mutatják meg, de nem szabad elfelejteni, hogy minket két olyan különleges ember érdekel, mint Baudelaire és Ady. 

III.

Van Baudelairenek a közoktatásban nem túl népszerű, ám annál remekebb kis könyve. Ez a könyv két esszéjét tartalmazza. Az egyik A mesterséges mennyországok, míg a másik a Hasis és ópium. Mindenki sejtette, hogy A romlás virágai című verseskötet mögött olyan kócos költő rejtőzik, akivel valami nincs rendben. Valami történt vele, de senki sem tudta, hogy konkrétan micsoda. Amikor Baudelaire A romlás virágai után publikálta ezt a remekművét, akkor azt hiszem, hogy mindenki tisztán látta, még azok is akik kételkedtek, hogy miről is van szó. Ugyanis Baudelaire elegánsan ugyan, de őszintén leírta, hogy ő hasist fogyasztott. Nem egyszer. Nem kétszer. Jogosan fel lehetne tenni olyan kérdéseket, hogy ez a hasis fogyasztás milyen gyakori volt, mennyire volt rendszeres? Függő volt-e? Mennyire a költői fantázia műve, amit ő mindebbe bele enged láttatni?

Miért is mondom ezt? Emlékeztetek korábbi megjegyzéseimre, hiszen legtöbben azért olvassák az ilyen könyveket, vagy például a magyar irodalomból sokak számára a zseniális Csáth Géza csak azért népszerű, hogy morálisan igazolják saját bukásukat.

Itt most teljesen másról van szó. Arról van szó, hogy Baudelaire kimond titkokat. 

Vissza kell helyeznünk magunkat közel 150 évvel korábbra, olyan társadalomba, ahol mindez nincs kibeszélve, nincs kimondva. Bár Magyarországon ez most sincs. Általában a költők, filozófusok, írók feladata lenne az, hogy nem biztos, hogy jól, de legalább valahogyan artikulálják a kimondatlan problémákat. Beszéljenek arról, hogy mi van valójában, nem csak a hírekben. Ez azt jelenti, hogy a problémákat a szépség és az igazság metszetébe kell rakniuk.

A költőknek le kell rezegniük társadalom tudatában még éppen csak formálódó, ki nem mondott igazságokat. Ahogyan például a palicsi költő, Tolnai Ottó teszi, s amiért nem véletlen, hogy saját magát remegő, balkáni gerléhez hasonlítja. A költők egyik legfontosabb feladata, hogy önmagukon keresztül „lerezegjék” azt, ami mindenkiben történik. Baudelaire pedig „lerezegte” azt, ami Párizsban az 1800-as évek közepén történt. 

Ez a korszak, a XIX. század, alighanem az egyik legizgalmasabb évszázadok egyike lehetett, és a XX. század az eddigi legszörnyűbb, míg

a XXI. század pedig a legnagyobb lehetőségekkel és a legrosszabb kihívásokkal lesz teli, ahogy azt már most láthatjuk. 

Először is a XIX. században komolyabban tudomást szereztek a szanszkrit nyelvről, s bár eleinte az európai kutatókat ez még inkább csak úgy érdekelte, mint az indo-európai nyelvcsalád része, amolyan „tudományos fincsiség”, később elkezdtek hozzájutni azokhoz a szent szövegekhez, melyek szanszkritul, páliul, kawiul, vagy más keleti nyelveken íródtak. Javarészt a mi Kőrösi Csoma Sándorunknak is hála. Humboldt és a többiek egyre inkább azzal foglalkoztak, ami a nagy őshagyomány háttere lehetett. Az ősi és szent szövegek mögött megsejtették az ősi és szent tudást is.

Ráadásul a XIX. század tudományossága lényegileg különbözött a mai specializálódó és sokszor túlontúl materialista, szcientifista tudományfelfogástól. Teret adtak egyrészt az intuíciónak, az emberi tényezőnek, másrészt pedig sokkal szenvedélyesebb tudományt gyakoroltak. Érezték és értették, hogy a lét egésze a kutatás tárgya, a globális orientáció a helyes.

Nem csak arról van szó, hogy meg akarták kapni valamelyik akadémiától a címet, rangot, katedrát és paripát, hanem arról, hogy élet-halál kérdés lehet az, ami írva van azokban az ősi szövegekben Tibet kolostoraiban és Jáva pálmalevél füzérein.

Egészen más hozzáállásuk volt tehát, s hogy Baudelaire mit ír le ezekben az esszéiben az nem csupán költői fantáziálás, és merő drogos tapasztalatok kusza egyvelege, hanem élet-halál kérdés. 

Talán ezért van az, hogy amikor esténkén kiválasztok a könyvespolcról egy-egy verseskötet, akkor még ha nem is Baudelairet választom, de nála megremegek, mert valami olyan mélységet érzek, valami olyan kimondást, amelyet csak keveseknél. Olyan éhségről van a verseiben szó, szeretetéhségről és napfényéhégről, amit minden európai érez és tud. Nem véletlen, hogy A romlás virágaiban több vers is szól a Déltengerről, a déli vizekről-szigetekről. Amikor aztán ebben a két kiváló esszében mindennek a hátterét feltárja, akkor kíméletlen és őszinte. 

A második esszében főleg Thomas DeQuincy vallomásait elemzi, úgyhogy én most csak az első írásra utalnék, s abból idéznék két rövid részletet. Főleg azért, hogy leromboljam a prekoncepciókat, mert amikor az ember azt a szót hallja, hogy „kábítószer” akkor azt legtöbben a sátán művének tartják, míg mások úgy sóhajtanak fel, hogy „ó, csak ezt az enyhet add meg, Uram!” Mindkettő túlzás. 

Itt az idő, hogy idézzünk Baudelairetől: „Íme, itt van a kábítószer a szemetek előtt: egy kevéske zöld édesség, akkora, mint egy dió, sajátságos szagot áraszt, olyannyira, hogy bizonyos visszatetszést kelt, és már az émelygés határát súrolja, ami egyébként bármely finom, sőt kellemes illatnál is előfordul, ha erejét és – mondhatnánk – sűrűségét a maximumra fokozzák. (...) Nos tehát, itt van a boldogság! Belefér egy kiskanálba! A boldogság a maga minden mámorával, minden bolondosságával, minden gyermekességével! Félelem nélkül lenyelhetitek, nem haltok bele. (...) Mit kockáztattok? Holnap egy kis ideges fáradtságot. Nem kockáztattok-e nap mint nap nagyobb büntetéseket csekélyebb jutalmakért? (...)”  

Ők úgy fogyasztották a hasist a Pimodán Palotában, hogy kaptak egy csésze feketekávét, amibe belemártották a kiskanálban lévő hasisdarabkát, átáztatták forró kávéval és lenyelték. Erről van itt szó. Baudelaire persze rendkívüli cinizmussal írja le mindezt, de a lényeg az, hogy hova is fut ki ebben az esszében. Miben is mondtak újat ez az esszé és ezek a versek? Amit addig feltétel nélkül elfogadtak, történetesen azt, hogy a költészetnek szolgálnia kell, hogy a költészetnek szépnek kell lennie: Baudelaire felülírta. Azt mondta, hogy nem. A költészetnek nem kell szolgálnia és nem kell szépnek lenni. A költészet mintegy mellékesen csak szolgál és csak szép. És valami teljesen más esztétikát és más képletet rakott ki.

Éppen ez a másság és ezáltal a másság által való megújulás a lényeg. 

Mégis, hogy rácáfoljak Baudelaire gondolaira saját szavaival, arra hívnám fel a figyelmet, hogy hogyan fejezi be említett esszéjét: „Magam elé képzelek egy emberi lényt (mondjuk, egy bramint, egy költőt vagy egy keresztény filozófust) a szellemiség magas Olimposzára állítva (...) alatta, a hegy lábánál, a bozót között és a sárban földiek csapata, a rabszolgák serege utánozza a gyönyör fintorait, és üvöltéseket hallat, melyeket a méreg mardosása csal ki belőle, és az elszomorodott költő így szól magában: Ezek a szerencsétlenek, akik sem nem böjtöltek, se nem imádkoztak, és akik visszautasították a munka által történő megváltást, a fekete mágiától koldulják az eszközöket, hogy egy csapásra felemelkedhessenek a természetfeletti lét magaslatára. A mágia megcsalja őket, hamis boldogságot és hazug fényt lobbant fel előttük; míg mi, költők és filozófusok a folyamatos munka és a szemlélődés segítségével újítottuk meg a lelkünket, s az akarat kitartó gyakorlásával és a szándék állandó nemességével az igazi szépség kertjét teremtettük meg saját használatunkra. Bízva az igében, mely azt mondja, hogy a hit hegyeket mozdít el a helyükből, véghezvittük az egyetlen csodát, amelyre Istentől engedélyt kaptunk.” – Itt pedig a szerek versus meditációról van szó. A hegy tetejéről és az oda felfelé vezető útról. Az ösvényen járó ember tudatosságáról. Baudelaire kipróbálta mindkét végletet, komoly tapasztalatokat szerzett és úgy nyilatkozott meg, s efelől semmi kétségem sincs, mivel én is ráléptem erre az ösvényre. 

Ez a két idézet elhelyez minket abban a modern irodalomban, aminek elsőrendű követője költészetével nem más, mint Ady Endre. 

IV.

Ady számára Baudelaire a viszonyítási pont volt, míg számomra nagyon sokáig szinte érthetetlen, hogy Ady bár ott járt Párizsban, azokban az esztendőkben, amikor Apollinaire ott élt és alkotott, ő mégis az egy korszakkal korábbi, akkor már rég halott Baudelaire világához vonzódott. Ady nem olvasott sem Apollinaire-t, és nem is fogta meg az avantgarde soha úgy, mint mondjuk Kassákot, és ez nem csak a korkülönbség miatt volt. Őt egyetlen egyvalaki érdekelte: Charles Baudleire. 

Ady prózai hagyatéka alig ismert, pedig hihetetlen mennyiség és teljesítmény az egész, ebből én most csak egyetlen, jól ismert esszét emelnék ki A magyar Pimodán címűt. Mielőtt rövidebben idéznék belőle megjegyezném, hogy mindaddig, amíg nem találkoztam olyannal, aki valóban Tasról származott, azt hittem, hogy Ady ezen esszéjében Tas merő kitaláció. Azóta tudom, hogy van ilyen település, de azért még mindig élek a gyanúval, hogy Ady Tas Péterje – írása elbeszélője és főhőse –, olyan Tasról származik, amely bármely vidéki magyar város lehetne, s olyan magyar családból, amely bármely régi magyar család lehetne. 

A züllés magyar módijának századeleji kvintesszenciáját kapjuk itt meg,

s elsősorban az alkohol általi züllését, s azt, ahová mindez vezet: „...távol élek én már mindentől, egy két könyvet, egy-két embert, s a napi boromat és pálinkámat tűröm én meg magam mellett...”. „Tas vagyok, jó név.... a Tasokat évszázadokon keresztül kellett holtrészegen hazahozni a hegyi pincéből, ahova ebéd után áhítatosan kiballagtak.” – nem folytatom ezt a részt, mert túlságosan is ismerős, hiszen itt azért elég komolyan le van írva a magyarság tömény alkoholizmusa. 

Olyannyira komoly és nem tudatosított ügyről beszélünk, aminek súlyosságát csak tetézi, hogy soha nem kap elég hangsúlyt. Amikor Hamvas Bélától A bor filozófiáját olvassuk, vagy hallgatjuk hangjátékon, akkor nagyon kedves részét ismerjük meg, annak, ahogyan magyar ember a borhoz kapcsolódni tud. Mindig ez legyen a minimum. Ne a legtöbb, hanem a legkevesebb. Hamvas legsikeresebb esszéje küszöb legyen az ivásban. Szint, amely alá süllyedni nem szabad. 

Inni és zülleni soha sem lesz egyenlő.

Sem Hamvas, sem Ady, sem a legjobb filozófusunk, sem a legerősebb költőnk nem fog soha helyettünk üdvözülni. Alább pedig nem adhatjuk, különösen, ha borról van szó. 

Mégis, nehéz elmenni amellett szó nélkül, hogy ha ma bemegyek Budapesten vagy bárhol vidéken egy boltba, akkor a pénztárnál, a leginkább kiemelt helyen, ott vannak ezek a kicsi, gonosz üvegek. A „tüskék” vagy „rakéták”, azok az égetett szeszek, melyekre már törvény írja elő, hogy rá se szabad írni, hogy éppen mit imitálnak: pálinkát, rumot, konyakot. Ezek a szeszek és az úgynevezett „kannás borok” olyan tömör mérgek, melyeknek szabad forgalmazása egyenlő a lassú emberöléssel. Ez az igazi népirtás! Saját magunkat irtjuk ki. Főbűn és szégyen, hogy olyan országban, ahol van valódi olaszrizling, kadarka vagy éppen kövidinka, ott csak azért, mert kitalálták a „szeszgyárat” ilyen mérgeket kevernek és árusítanak. A hétköznapi és szociális alkoholizmus mellett, melyet már észre sem veszünk, és természetesnek tartjuk, hogy családok és barátok, ha találkoznak isznak, ott van és megoldatlanul egyre nő az igénytelenség alkoholizmusa.  Ez nem a szőlő és más, Isten kertjében megtermő növények gyümölcseinek mesternövényként való használata, hanem mindannak meggyalázása. Ez a hamis extázis. Ez a hamisított élet. 

Minden álszenteskedés és felesleges rajongás nélkül meg kellene érteni, hogy

mit üzen Baudelaire és Ady életükkel és művükkel százados messzeségből.

Mert, ha a modern társadalom modern kórságai miatt orvoshoz akarunk fordulni, akkor rajtunk már csak a költők segíthetnek. Ők adhatnak nekünk enyhet adó gyógyírt a szenvedésre, ami a lelki és szellemi világban az utóbbi időben végbemegy. A valódi költők azok, akik még képesek álszenteskedés és téves rajongás nélkül beszélni, akár olyan nehezen körülírható dolgokról, mint a szóma. 

A szóma, ami nem más, mint az, ami felszámolja az egó határait.

De vajon valóban szükségünk van-e erre a szómára? Valóban szükségünk van-e mesternövényekre, lett légyen az bor, hasis, gomba, ayahuasca, vagy bármilyen más, a pszichére különleges hatást gyakorló szer? Az igazság az, hogy az ezekben a növényekben felhalmozódott információt csak a tiszta tudat tudja valóban feldolgozni. Ha tehát valaki éppen ezen vagy más szerek mértéktelen használatával elhomályosítja elméjét, akkor pontosan arról a többletről mondd le, amit kínálnak. A tudat kapui nem nyílnak meg csak és pusztán az extázishoz való jog gyakorlásától, szükség van az éberségre is. 

A bor a Nap fényének és a Föld mélyének nászából születik és az élet titkaiba avat be, ha tiszta szívvel vesszük magunkhoz. A könnyű drogok, vagy mesternövények csak az első lépésben enyhet adó gyógyszerek a mai kor rettegéssel, félelemmel és idegenséggel teli kórjaira. Valójában nem a válaszok, nem a megoldás, hanem legfeljebb és csak a terápia részei lehetnek. Ahogy a terápia része kellene, hogy legyen a rendszeres testgyakorlás, az elmélyülés, a koncentráció, az önismeret és az elengedés gyakorlása is. 

Az igazság az, hogy Baudelaire és Ady azzal a rettenettel szembesült, amit Edgar Allan Poe és H. P. Lovecraft annyira jól leírt, és ők rettegés helyett, terápiát kerestek, amihez a megfelelő szert maguknak a hasisban és a borban találták meg.

Igazuk volt, vagy sem? Verseik helyettem beszélnek. 

De mi az, ami a technikai és a kémiai forradalom révén árnyként vetül ránk, és most, a XXI. század elején kibontakozni látszik? Mi az, amiért vissza kell nyúlnunk a Védák tudásához, amiért meg kell találnunk a szómát, és ami miatt fel kell tárnunk a tudatunkat? Miért szívott Baudelaire hasist és miért ivott Ady bort? Mert világunkban egyre halványabban van jelen az ember, aki érti és tudja, hogy az üdvösségre született.